Az első pszichós könyv, amit nem kötelező jelleggel és nem tanulási (magolási) szándékkal olvastam - és ami feltehetően nem is ezzel a céllal íródott. Aronson (akinek ismerősen csengett a neve szociálpszichológia tankönyvek borítóiról) és Tavris egy rendkívül szellemes, élvezetes és olvasmányos művet alkotott, aminek azonban köze sincs a mostanában divatos, "tudományosan megalapozott" hókuszpókuszokhoz Vénusz és Mars viszonyáról. 

Ezt a könyvet nagy adag őszinteséggel és önkritikával írták, ezért az olvasásához is csak így érdemes nekifogni. Mert miről is van szó? Azokról az alapvető emberi gyengeségeinkről, melyek segítségével próbáljuk önbecsülésünket, magunkról alkotott pozitív képünket megőrizni. Ehhez képesek vagyunk a feketéről azt állítani, hogy fehér, és ennek érdekében bizony lehet zöld az ég is. Sajnos azonban ezek a torzítások nem csak ránk vannak hatással: tévútra vihetik párkapcsolatainkat, befolyásolhatják szakmai ítélőképességünket, és szélsőséges esetben akár nemzetközi konfliktusokat is okozhatnak. 

Szerencsére a szerzők megoldást is kínálnak a feltárt problémára - azonban ne is számítsunk valamiféle csodareceptre, vagy "tuti tippre", ugyanis a belső-külső konfliktusok elsimításához javasolt módszerek egyáltalán nem egyszerűek - ha azonban képesek vagyunk felülemelkedni sérelmeinken, vagy beismerni, hogy mi tévedtünk, egy csapásra megkönnyebbülhetünk.