Szeretem, ha könyv újat tud nekem mondani, ha eddig nem ismert világokat nyit meg előttem. Ezt tette a francia szerző műve is, aki a színek történetébe enged bepillantást. Első hallásra furcsának tűnhet, hiszen hogyan lehet olyan alapvető dolgoknak, mint a színek, történetük? Annyira magától értetődőnek vesszük, hogy körülvesznek minket, hogy nehéz elképzelni, hogy más korokban, más kultúrákban teljesen máshogy érzékelték őket (például a zöldet sokáig nem is tekintették külön színnek). És akkor még csak a színek fizikai érzékeléséről beszéltünk, a hozzájuk kapcsolódó értékekről, érzelmekről, szimbólumokról még szót sem ejtettünk.

Szerencsére itt van ez a remek kis könyv, ami gazdag illusztrációival, olvasmányos stílusával végigkalauzol minket Európa nagyjából ezer éves kultúrtörténetén, és bemutatja, hogy a színek (és köztük is kiemelten a fekete) megítélése hogyan változott az évszázadok során. A fekete színt sokszor nem is tekintették valódi színnek (köszönhetően Newton optikai kutatásainak), máskor pedig több típusát is megkülönböztették (fényes, nemes fekete vs. matt, komor, veszélyes fekete). Népszerűsége megélt több hullámhegyet és völgyet, ahogy más és más jelképekhez társult. Az első asszociációnk természetesen a halál, a gyász színe, ami elég uralkodó nézet még most is, bár nem mindig feketében gyászoltak, volt, hogy lilában vagy akár fehérben is. Aztán a fekete volt a pokol, az ördög, a gonosz jellemző színe is, a babonás középkorban még az ilyen színű állatokat is rossz szemmel nézték.

A negatív megítélés mellett a feketét komoly, bölcsességet sugárzó színnek is tekintették, ezért jártak az uralkodók, államférfiak, tudósok, köztisztviselők ilyen ruhákban. Mivel a kelméket ezzel a színnel volt a legdrágább megfesteni, csak az igazán gazdagok engedhették meg maguknak a fekete ruhák viselését, így vált az elegancia és a luxus jelképévé. Ha pedig a rockerek ruhatárára gondolunk, a fekete az ellenállás és a lázadás színe is volt már.

Ezeket a társadalmi folyamatokat kellő részletességgel, de nem terjengősen mutatja be Pastoureau, ráadásul kitér olyan érdekes határterületekre is, mint a címertan, a kelmefestés, vagy a fekete-fehér filmek technológiája. Egyáltalán nem szorítkozik tehát pusztán festmények elemzésére, hanem sokkal szélesebb művészeti technikákból merítve mutatja be a fekete szín történetét.