Vannak azok a regények, amikre "csak úgy" rátalál az ember, és meglepődik, hogy milyen jók. Aztán vannak azok a regények, amiket azért olvas el az ember, mert mindenki ezekről beszél, és valós véleményt akar róluk alkotni - és meglepődik, hogy milyen rosszak. És van a Lolita, amiről senki sem beszél, nem is tanulunk róla, de azért már régóta kerülgettem - és jó, meglepően jó.

Persze azt előre leszögezem, hogy bár toleranciám sok mindenre kiterjed, de a pedofília és a liliomtiprás nem tartozik ezek közé. Márpedig Nabokov regényének ez a jelenség a fő motívuma, tehát eleve "mínuszból indít". Mivel azonban egy irodalmi alkotást elsősorban nem erkölcsi útmutatásért, hanem kikapcsolódásként, esztétikai élményekért és a szellemi tűrőképességem feszegetéséért veszek a kezembe, a Lolita ezeknek a követelményeknek tökéletesen megfelelt. 

A perverz és elítélendő kapcsolat az amerikai gyereklány és a francia férfi között remek alkalmat teremt Nabokovnak az amerikai "valóság" részletgazdag és végtelenül gúnyos ábrázolására. Két éven át tartó, tekervényes kalandozásaik állomásai egytől-egyig tipikus amerikai kliséket jelenítenek meg - teljesen eltorzítva. Az amerikai álom ilyen megcsúfolása azonban korántsem annyira megdöbbentő, mint a felfedezés: talán-talán nem is a főszereplő beteges hajlama fosztja meg Lolitát gyerekkorától, talán a képmutató, szemforgató társadalom mélyén rejtőznek más "bűnösök" is, talán (idézet az utószóból): nem "a vén Európa rontja meg a fiatal Amerikát" hanem épp fordítva.