A notre dame-i toronyőr (Quasimodo) története talán mindenkinek ismerős, ha máshonnan nem, akkor a Disney-rajzfilmből. Azonban óriási hiba lenne egy csupa öröm és boldogság könyvet várni, a valóság ennél sokkal ridegebb, kegyetlenebb. Quasimodo nem egy szeretnivaló, csúnyácska álmodozó, hanem inkább egy félelmetes torzszülött. Esmeralda és a daliás kapitány (aki egyébként egy csélcsap) nem élnek boldogan, míg meg nem halnak, sőt, egyikőjük egész rövid ideig élhet csupán. A "főgonosz" Frollo karaktere legalább árnyaltabb egy kicsit: nyilván ő sem született elvetemültnek, megismerhetjük az utat, ami a hideg szenvtelenséghez és képmutatáshoz vezetett - mi másé is lenne ez, mint az elvakult vallásosságé, ami a szerencsétlen férfi egész életére rányomja a bélyegét, megfosztva őt a boldogságnak még a reményétől is. 

Az egész könyvre jellemző ez a nyomasztó, fullasztó hangulat, Hugo talán így próbálta érzékeltetni, milyen lehetett a sötét középkorban. Párizsban, ebben a világvárosban is hatalmas a káosz és a tudatlanság. Az egyszerű emberek a végletekig babonásak, a vallási vezetők kiskirályként uralkodhatnak a jog és a törvény útvesztőiben. Mégis születnek fontos alkotások, ezek egyike a Notre Dame székesegyház, mely a regény egyik meghatározó motívuma. 

Hugo hű marad a Nyomorultakban megszokott stílusához, és szerencsétlen, tragikus sorsú hőseinek történetét időnként megszakítja egy-egy önálló tanulmánnyal, esszével. Ezek közül a legérdekesebb talán az építészet és a könyvkötészet kapcsolatát boncolgató írása, ami különös párhuzamot állít az emberiség e két vívmánya között. Hugo szerint a könyvek elterjedésével az embereknek új és kényelmesebb lehetősége nyílik gondolataik rögzítésére, így az eddig e funkciót betöltő építészet veszít jelentőségéből és egyre silányabb lesz. Nem épülnek többé egyedi, megismételhetetlen műremekek, az építészek beérik azzal, hogy elődeiket utánozhatják. Ennek a feltevésnek az alátámasztása rendkívül egyszerű: járjunk nyitott szemmel!