Ez az a könyv, ahol elfogulatlanságról, objektivitásról egyszerűen szó sem lehet! Eddig talán sikerült elfojtanom mérhetetlen és teljesen irracionális macska-imádatomat mikor olvasnivalót választottam, de ennek most vége. Hogyan is tehetnék félre egy könyvet, ami egy vak kiscicáról szól? Mégsem a szánalom az első szó, ami eszembe jut Homérról (aki Homéroszról, a megvakult görög költőről kapta nevét), hanem a bátorság. Mert Homér nem adta fel, hanem megtanult együtt élni fogyatékosságával, méghozzá teljes értékűen. Ugyanúgy játszik, vadászik és mászkál mint egészséges társai, azzal a különbséggel, hogy nála minden ilyen művelet ugrás a sötétbe - nem tudhatja, mivel találja szembe magát. Kedvenc jelenetem, mikor az apró kis Homér minden idegszálát és izmát megfeszítve, tökéletes csendben és teljes koncentrációban próbálja becserkészni idősebb társát - szemből...

Ebből a rövid kis epizódból is kiderül, hogy a szerző mekkora szeretettel ír kis kedvenceiről, de egyúttal az is világosan látszik, hogy Homért a lehetőségekhez képest próbálta normális macskaként nevelni. Persze minden macskatulajdonos tudja jól, hogy "normális" cica nem létezik: mindegyiknek külön személyisége van, saját szokásokkal és rituálékkal. Nincs ez másként Homérnál sem, de persze ő még inkább szokásainak rabja - neki az állandóság egyet jelent a kiismerhetőséggel és a biztonsággal.

Gwen Cooper könyve talán nem egy kifinomult szépirodalmi alkotás, de sok esetben bőven elég, ha egy írás érzelmeket, gondolatokat tud kiváltani és közvetíteni. Ennek az aprócska kismacskának az egész léte olyan szeretetről és akaraterőről tanúskodik, ami csodálatra méltó még nekünk, nagy és erős embereknek is.