Végre sikerült pótolnom egy nagy elmaradásomat, és belekóstoltam a kortárs magyar irodalom krémjébe. Azonban, mint minden adósság törlesztése, ez is fájdalmasnak bizonyult, és nem is jártam túl jól vele. Lehet, hogy túl sokat vártam a már életében klasszikusnak számító írótól, vagy engem talált meg rosszkor a könyve, ez már nem fog kiderülni. 

Szóval a több mint 700 oldalas regény két részre tagolódik, az első voltaképpen kontextus nélküli mondatok óriási halma, a káoszban csak a kitartóan számozott bekezdések teremtenek látszólagos rendet. Annyi bizonyos, hogy Esterházy Péter családjáról szólnak ezek a mondatok, de hogy pontosan melyik őséről, dédapjáról, nagyapjáról, vagy édesapjáról, az már homályos. Aztán az sem derül ki, hogy ezek a leírások egyáltalán valóságosak-e, vagy csupán az írói fantázia szüleményei. Ugyanis ez az "apa"-kép olyan sokféle, annyi egymásnak gyakran ellentmondó epizódból áll, hogy nem vonatkozhat ugyanarra a személyre. Adja magát a megoldás, akkor Esterházy több felmenőjéről ír egyszerre, válogatás nélkül. 

Ezt igazolni látszik a regény második fele, amiben ezek a semmiben lebegő mondatok nagyjából a helyükre kerülnek, és szép lassan kibontakozik egyfajta családtörténet. Persze képtelenség is lenne a hatalmas, szerteágazó Esterházy-klánról krónikát írni, a fő szálat az író saját gyermekkorának epizódjai adják, néhány családi anekdotával megfűszerezve.

Ez a töredékes szerkesztési forma nagyon újszerű számomra, és nem vagyok benne biztos, hogy elnyerte a tetszésemet. Olvasni biztosan nem könnyebb, mint egy hagyományos, folyamatos narratívát (még ha abban is vannak időbeli ugrások), hiszen mindig kiesünk az adott helyzet hangulatából, újra fel kell építeni magunkban az egész történetet, helyükre tenni a szereplőket. Ez a folyamatos munka lehet az, ami a szép- és a szórakoztató irodalmat elválasztja - a nevükből is látszik, hogy a szépirodalomnak nem célja a szórakoztatás. De akkor mi célból halmozott fel egy ekkora írásos anyagot Esterházy? Bizonyos, hogy nem főhajtásnak szánta a dicső ősök előtt, ahhoz túl sok intim részletet tár elénk. Adja meg a választ ő maga:

És még valamit figyelembe kell venni... hisz az nem úgy megy, hogy nyugodtan felidézzük a múltat, sétálgatunk benne, tárgyilagosan mérlegeljük. Nem, a jelen mindig agresszív... és csak azért merül alá az ősidők zavarosába, hogy csak azt halássza elő, amire szüksége van ahhoz, hogy még jobbá egészítse ki mostani formáját. Lehet, nem is annyira emlékezetembe idézem, mint inkább felfalom a múltam, én - aki olyan vagyok, amilyen most vagyok - kisajátítom önmagam. Létezni annyi, mint múltat fabrikálni magunknak.