A Vámpírkrónikák következő részében úgy tűnhet, hogy lassan az összes vérszívó történetét megismertük már. Kissé erőltetetten indul Lestat ősöreg barátjának, Mariusnak hosszú meséje, az elején úgy gondoltam, fölösleges még egy vámpírt előrángatni azért, hogy Marius neki regélhesse el ezeréves életrajzát, de a végkifejletben azért Thorne nem csak a passzív hallgató szerepét játssza majd.

Rice regényei számomra már régen nem a váratlan fordulatokról, hanem a gyönyörű leírásokról és lenyűgöző korrajzokról szólnak. Sokkal többet nyújt egy sima vámpíros horror-regénynél, a történelem, művészettörténet és filozófia ötvözése szépirodalmi szintre emeli köteteit. Marius történetéből most már világosan látszik, hogy Rice vámpírkaraktereit a leginkább a korszak formálja, amelyikből származnak. Ehhez ismerni kell az adott időszak szellemiségét, uralkodó irányzatait - és persze élvezetes módon is kell ezeket tálalni. Az írónő mindezt sikeresen meg is valósítja, igazi érzéki élményt nyújtva szépséges leírásaival. Tobzódunk a pazar ruhákban, fényűző palotákban és a tökéletes külsejű vérszívókban. Rice minden vámpírja földöntúli szépségű, méltóságteljes lény, akik hosszú életük során mérhetetlen tudást halmoznak fel. Különösen igaz ez Mariusra, aki könyvtár nélkül el sem tudja képzelni lakhelyét. Kortalan megfigyelője az emberi művészetnek és történelemnek, bár érdeklődését egy idő után elveszíti. Nem úgy, mint én, ugyanis még mindig nem untam meg a gyönyörű és félelmetes lények történeteit, bár kíváncsian várom, mit lehet ebből még kihozni.