A legtöbb ember általában csak Mindenszentek, vagy Halloween napján engedi be hétköznapjaiba a halál, az elmúlás gondolatát. A karácsonyi ajándék-hajsza és nagy családi összeborulás előtt talán jól is esik a léleknek emlékezni, elmerülni a keserédes nosztalgiában. Persze mindenki máshogy viszonyul ehhez a kérdéshez, vannak, akik egész évben a temetőket járják, órákat töltve szeretett halottaik nyughelyénél, míg mások még a Halottak napján sem tudnak elmélyedni, elcsendesülni, inkább tököt faragnak és jelmezt öltenek. A nyugati civilizáció igyekszik minél nagyobb távolságot tartani az elmúlás, a halál tematikájától, pedig a mélyben ott rejtőznek még őseink babonái.

Az Állattemető ezt a bonyolult viszonyt dolgozza fel, megjelenítve az emberek leggyakoribb félelmeit a halállal kapcsolatban. Alattomos módon olyan élethelyzetet mutat be, amibe nagyon is könnyen bele tudunk helyezkedni: egy szeretett lény elvesztése (legyen az egy családtag vagy egy háziállat) valószínűleg olyan élmény, amit az olvasók többsége átélt már. Egy darabig tehát együtt tudunk gondolkodni és cselekedni a főszereplővel, átérezzük fájdalmát és motivációját - de mivel személyesen mégsem vagyunk érintettek, egy idő után elengedjük, hogy egyedül menjen végig az őrület felé vezető úton, és csak csodálkozunk, milyen messzire jutottunk már így is. King okosan épít az olvasó saját élményeire, és köti őket a regény cselekményéhez. Miközben a főhős traumatizált elméjének repedésein át szép lassan beszivárog a természetfölötti és vele együtt az őrület, mi is ráismerünk legbelsőbb félelmeinkre.