Általánosságban elmondható, hogy a könyvek (és filmek) esetében a lezárásnak kulcsfontosságú szerepe van: egy rosszul sikerült befejezés a legjobb regényt is tönkreteszi, keserű szájízt és csalódottságot hagyva maga után. Ritkábbak az olyan középszerű történetek, amiket a váratlan, meglepő és bravúros utolsó fejezet ment meg, és emel egy magasabb szintre.

A Sweet Tooth éppen egy ilyen típusú regény: a 70-es években, Angliában játszódó, unalmas belpolitikai leírásokkal megszakított kémtörténet önmagában elég gyengécske. A brit szerző nyilván sokat kutatott, hogy az eseményeket hitelesen rögzítse, de őszintén szólva ilyen mélységekben még egy volt angol szakost sem érdekelnek az 50 évvel ezelőtti Nagy-Britannia belpolitikai csatározásai. A főhős viszonylag rokonszenves, tisztességesen mögé rajzolt családi háttérrel és személyiséggel. Szerelmi kapcsolatai átlagosak, kellemes langyos víz. Mintha McEwan kirázott volna a kisujjából egy alibi, megélhetési regényt.

És akkor, mikor már rezignáltan tudomásul vettük, hogy ebben a történetben most ennyi volt, és az utolsó fejezethez érve már a következő könyvön jár az eszünk, jön a bravúros fordulat. Legalább akkora, mint a brit szerző egy korábbi, Vágy és vezeklés című regényében. Néhány oldal alatt új megvilágításba kerül a szürkére sikerült cselekmény, új értelmet nyernek a nyitó sorok, rendeződik a főszereplő sorsa és rengeteg elgondolkodtató kérdést kapunk útravalóul. Egy tisztességes iparosmunkából az irodalom szerepét és alapvető működési elveit újraíró remekmű válik. Kérdés, hogy McEwan nem vár-e sokat olvasóitól? Elég-e a történet, hogy megtartsa őket a végéig? Lehet-e egy könyvet egyedül a brilliáns lezárásra építeni?