A horror nagymesterétől most először olvastam vámpíros történetet, és nem okozott csalódást. Követve a Bram Stoker által megszabott irányt, az ő teremtményei is inkább szörnyek, mint érző lények. Ám az igazság az, hogy ezúttal sem csupán a horror-elemek miatt érdemes elolvasni a kötetet.

King nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy bemutassa egy egész város kapcsolatrendszerét, ezért azokhoz a regényekhez képest, amik csak egy személyre vagy családra fókuszálnak, lassabban "indul be". Cserébe elénk tárul az amerikai kisvárosok valósága, és egy mini-szociológiai körkép ráébreszt bennünket, hogy a pokol nem minden esetben egy szörnyektől hemzsegő, túlvilági hely, hanem lehet egy párkapcsolat vagy egy család is. Sartre szerint "a pokol a másik ember", King pedig még tovább megy, és megmutatja, hogy a pokol ott lehet saját magunkban is.

A könyv remek parapszichológiai tankönyv is: a szereplők hosszan fejtegetik a félelem pszichológiai alapjait, vagy a hit és az elme kapcsolatát, hogy aztán hátborzongató jelenetek illusztrálják is ezeket. Számomra viszont éppen ezek a részek lettek a leggyengébbek. Valahogy ebben a témában nehéz már újat mutatni, és King mintha csak magvas gondolatai alátámasztásához keresett volna kifejező "szörnyeket". A sok ide-oda rohangálás, menekülés, készülődés és gyilkolászás közben sokkal értékesebbek azok a részek, amiket lassításnak, időhúzásnak szúrt közbe az író. Sőt, az amerikai kisemberek mindennapjai - mivel a vámpírokkal ellentétben valóságosak - sokszor rémségesebbeknek tűnnek, mint egy vértől tocsogó szörnyes jelenet.