A könyv, amiből az a film készült. Amiről mindenki elmondja, mennyire durva, meg hogy a rendezői változat milyen kemény és hogy ő alig bírta végignézni. De vajon a brutális képek okozta sokkon túl érződik-e, hogy mi is az igazi tragédiája ennek a történetnek? A nehezen olvasható, központozást nélkülöző szöveg először egy merő mondhathalomnak tűnik, ám az embert hamar elkapja a gépszíj, és onnantól nem ereszti a sztori. A könyvön már túl vagyok, a filmen még innen, de hát ez egy könyves blog, szóval jöjjön aminek jönnie kell.

Tehát a filmet csak hallomásból ismervén egyelőre, a legtöbben a durva jeleneteket emlegetik benne, a záró képsorokat, amik kitörölhetetlen nyomot hagynak az ember retináján. Azt hiszem a könyv inkább az ember lelkébe eszi be magát, és finomabb eszközökkel, de sokkal lassabban gyógyuló sebet ejt rajta. A végkifejlet eseményeire inkább már csak utalás történik, ami igazán borzasztó, az az odáig vezető út, amit rendkívül nehéz végigkövetni olvasóként. Látjuk, ahogy a négy főszereplő, Sara, Harry, Marion és Tyrone feje fölött egyre jobban átcsapnak a hullámok, ahogy egyre mélyebbre rántja őket a drogfüggőség örvénye. Ők pedig hiába kapálóznak, hiába próbálják elhitetni magukkal, hogy ők nem olyanok mint a többi "drogos", a végén bizony ők is olyanná válnak. Csakhogy addigra már teljesen elveszítik a kapcsolatot a valósággal, mint ahogy elveszítik álmaikat, terveiket, önmagukat is.

A regénynek ez a legfájóbb, legkegyetlenebb motívuma: az, hogy pontosan látjuk, hogyan tesz tönkre értékes embereket, őszinte kapcsolatokat a drog. Számomra a legtragikusabb Marion és Harry sorsának alakulása volt. Marion, a művelt, okos, tehetséges festő, rengeteg tervvel, és aki olyan sokra vihette volna - végül a szerek hatására már arra sem emlékszik, mire kellett neki a festővászon. Kapcsolata Harryvel igazi szerelemnek indult, teljesen megnyíltak a másik előtt, közös terveiket szövögették, aztán a drog megmérgezte ezt is. A heroin rabjaiként feláldozták szerelmüket, csak hogy hozzájussanak az imádott anyaghoz, és még csak fel sem fogták, mit veszítettek.

Selby könyvéből jól átjön az is, ahogy a társadalom a drogfüggőket kezeli: láthatatlanná válnak, vagy éppen nem kívánatos elemmé, akiktől minél előbb szabadulni kell. A legtöbbünkben fel sem merül, hogy a "drogos" is ember, ő is valakinek a fia/lánya, őt is várja otthon valaki. Egyszerűbb elfordítani a fejünket, mint annyi más esetben is. Selby regényével talán segít megérteni, miért is veszélyesek ezek a szerek, de ahelyett, hogy "a drog rossz, értem?" mantrát ismételgetné, inkább együttérzéssel fordul hősei felé. Ez az empátia plántálódik át aztán az olvasóba is, akik valószínűleg egy életre megtanulják, hogy rá se nézzenek a drogokra.