Könyörtelenül őszinte, fájdalmasan realista regény, mely eredetileg a 19. századi párizsi nemesség romlottságát, álszentségét vette célba, ám társadalmi éleslátása a mai napig érvényes megállapításokra jutott. Balzac már azzal megadja könyv alaphangulatát, hogy a legbölcsebb (és legcinikusabb) gondolatait, amik voltaképpen az egész mű fő mondanivalóját jelentik, egy börtönviselt csaló szájába adja. Ez a mindenkit megtévesztő férfi avatja be a párizsi élet fortélyaiba főhősünket, Rastignac-ot, aki egy vidékről érkezett, kispénzű diák. A fővárosban töltött rövid idő teljesen más embert farag belőle, Balzac az ifjúkori, naiv eszmék leszámolását, az ártatlanság elvesztését mutatja be rajta keresztül. Rendkívül izgalmas, egyben szívfájdító is figyelemmel követni az alapvetően jószándékú fiú vívódását az otthonról hozott erkölcsi szabályok és az új, csábító, de egyben romlásba taszító örömök között.

Rastignac jó tanulónak bizonyul: a kezdeti társasági csetlés-botlás után gyorsan belerázódik a párizsi arisztokrácia felszínes, kicsinyes és anyagias világába. Hamar megtanulja, hogy az őszinte emberi érzéseket, a becsületességet vagy az észt itt nem sokra becsülik, ha nincs ízlésesen becsomagolva, ha hiányoznak a társasági kelléktár kötelező elemei, a ruhák, cipők, lovaskocsik - egyszóval a külsőségek. Ez a zárt kör csak a hasonszőrűeket fogadja be, ezért Rastignac-nak gyorsan szert kell tennie befolyásos pártfogókra. Fiatalságát, előnyös külsejét latba vetve igyekszik a gazdag szépasszonyok kegyeibe férkőzni, akik társaságában végre bejuthat az elit báljaira, vagy az operába. Az igaz szerelem helyett a kapcsolatok építésén van a hangsúly, ez bizony nem egy romantikus történet.

A gazdag hölgyek szoknyáján felfelé mászva ismerkedik meg egy testvérpárral, akik a fiú szomszédjában lakó Goriot apó lányai. Az ő hármasuk szolgáltatja a mű központi témáját, az apa végtelen önfeláldozását, és a lányai mérhetetlen önzését. A két nőt óriási hozománnyal kiházasító Goriot apó joggal számíthatott volna gyermekei gondoskodására idősebb napjaira, de a szívtelen teremtéseknek egy idő után kényelmetlen lett az egyszerű tésztagyáros papa társasága, így lelkiismeretfurdalás nélkül kiutasították házaikból. Mikor aztán pénzügyi gondjaik támadtak, rögtön Goriot-hoz rohantak segítségért, és az öreg mindig adott is - egészen addig, míg végül az összes becses emléktárgyától meg kellett válnia, és egy mocskos kis padlásszobában volt kénytelen tengetni az életét. A történetben mégsem a lányok kőszívűsége volt a legfájdalmasabb, hanem Goriot mérhetetlen szeretete, ami lányai legszörnyűbb tetteire is igyekezett mentséget találni. Persze ez iszonyatos mentális áldozatot követelt az idős férfitől, aki csak halálos ágyán ismerte be magának, miféle teremtések is a gyermekei.

Azt hiszem, számomra a szülő-gyerek kapcsolatról mondott a legtöbbet Balzac regénye, mert azért lássuk be, hogy Goriot apó sorsát részben maga idézte elő. Ha nem kényezteti el a végtelenségig lányait, ha nem vesz meg nekik mindent első szóra, hanem valahogy máshogy fejezi ki a szeretetét, akkor lehet, hogy Delphine és Anastasie tiszelettudó, idős apjukról gondoskodó (vagy legalább őt elismerő) felnőtté válnak. De ne varrjunk minden felelősséget a szülők nyakába, a két nő ugyanúgy a korszak, a társadalom szülötte is, ami többre tartja az üres rongyrázást az igazi emberi értékeknél. Rastignac pedig hamar átlátja az egész korrupt rendszer működését, és elindul hódító útjára a párizsi szalonokban. Hogy ő mit visz magával Goriot apó szomorú történetéből, nem tudjuk meg.