Kedves Olvasó, aki ezt a remekbeszabott blogbejegyzést olvasod - bár írhattam volna, hogy aki ezt a kritikát a kezedbe veszed, de modern idők járnak, és manapság az irodalomkedvelő ember szemét inkább a képernyőre tapasztja, semmint régimódi papíralapú könyvet forgasson - bizonyos lehetsz afelől, hogy a mű, ami eme értekezés alapját szolgáltatja, rendkívüli inspirációt jelentett jelen sorok írójának. Szívesen időznék Swift úr kvalitásai, zsenialitása és szerzői nagyságának méltatása fölött, de időnk véges, és annyi mindenről kell még szót ejtenünk.
Engedtessék meg nekem egy rövid kitérő, ami után rögvest vissza is térek tanulmányom fő csapásvonalához. A képesség, hogy a semmiről valaki oldalakat, sőt egész fejezeteket töltsön meg, már az ókorban is közismert és nagyra értékelt volt. A felesleges szószaporítás, mint a bölcselkedők kelléktárának alapja, olyan elismert szerzők sajátja, mint Homérosz és még néhány görög és latin név. Nagyságukat bár elismerjük, de nem tiszteljük, munkáikból vett idézetekkel azért néha feldúsítjuk szövegünket, így is növelve annak terjedelmét. Következzen is egy latin nyelvű idézet, amit az átlagos olvasó úgyis csak átugrik.
"Carpe diem."
Most már, hogy visszanyúltunk a klasszikusokhoz, őket leszóltuk, hogy saját fontosságunkat hangsúlyozzuk, térjünk is vissza eredeti témánkhoz. A Hordómese című szerzemény, ami Jonathan Swift ragyogó elméjét dicséri, számos fontos kérdést érint. De mielőtt ezekre rátérnék, engedje meg a Nyájas Olvasó, hogy egy rövid, de annál fölöslegesebb kitérőt tegyek ismét.
Hordók. Milyen remek találmányok, az ember elme csúcsteljesítményei. Léteznek boros, sörös és vizeshordók is, tárolhatunk benne lényegében bármit, sőt, ha egészen irodalmi síkra szeretném terelni a témát, Diogenész esetében még lakhelynek is tökéletesen megfelelt. De túl hosszan időzem ismét, tudván tudva, milyen káros egy történet tempójának szempontjából, ha azt unos-untalan félbeszakítják.
Vissza tehát Swifthez, akinek Hordómese című művéről értekeztem éppen. Láthatóan megihlető erejű munkáról van szó, aminek olvasása közben az ember azonnal kedvet érez ahhoz, hogy a sorok íróját egy kanál vízben megfojtsa, netán egyszerűen csak arcul csapdossa vadul. Mivel ezekre a remek férfiú több száz éve halott voltának okán nincs már módom, megelégedtem annyival, hogy művéről hasonlóan szatirikus stílusban emlékeztem meg.