Nagyon irigylem azt a szabadságot és gondtalanságot, amivel Kerouac hősei nekivágnak a nagy amerikai kontinensnek, és keresztül-kasul bejárják azt. A 40-es, 50-es évek Amerikájában járunk persze, hatalmas autók, jazz, a csapból is benzin folyik, hiszen rég túl vagyunk már a nagy gazdasági válságon. Nincs terrorizmus, nincs politika, csak a kalandvágy, ami sosem hagyja nyugodni hőseinket: amint megérkeznek New York-ból San Francisco-ba, már fordulnak is vissza. Nem mintha anyagi helyzetük tenné lehetővé ezt a kalandozást, épp ellenkezőleg, a pénz hiánya még izgalmasabb helyzetekbe sodorja őket, még több érdekes emberrel találkozhatnak, amíg egy tank benzinrevalóért güriznek egy gyapotföldön, vagy egy étterem konyhájában.

Sajnos van a könyvnek egy másik, kevésbé "happy" oldala is, ha nem a főszereplők, hanem feleségeik, barátnőik és gyerekeik szemszögéből nézzük az eseményeket. Ők csak annyit tapasztalnak a leírt kalandokból, hogy hónapokig kell egyedül, kereset nélkül fenntartaniuk magukat, vagy épp pénzt küldeniük a ki tudja hol csavargó léhűtőknek. Ez a nézőpont persze nem jelenik meg a könyvben, mert csak rontaná az összképet, és belerondítana az életművészek dicsőítésébe. Nincs szó arról, hogy ilyen kalandokra csak férfiak képesek, mert csak ők bírnak olyan fokú önzéssel, ami lehetővé teszi családjuk hátrahagyását. Ez az a szempont, ami miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni a könyvet, sőt, bizonyos részeknél kifejezetten idegesített a gyerekes és egocentrikus "férfiak" őrült ámokfutása.