Az indiai mondavilágot olvasva egy teljesen más, az európaitól jelentősen eltérő felfogást ismerhetünk meg. A legnagyobb különbség talán abban rejlik, ahogy a gonoszságot, a kegyetlenséget kezelik: míg a görög vagy római regékben gyakran nincs magyarázat arra, hogy valaki miért követ el bűnt, miért erőszakos, addig az indiaiak hite szerint ezt az előző életben elkövetett hibák, mulasztások okozzák. Tehát nincs olyan lény, aki eredendően bűnös, vagy rossz lenne, gyengeségeik az istenek büntetésének következménye. Ezzel magyarázható a hindu emberek békessége, jámborsága is.

A főisten, Visnu megtestesülései köré csoportosuló történetek közül kiemelkedik Ráma eposza, a Rámájana, melynek csak kivonatát tudtam most elolvasni, de még így is érzékelhető volt a mű emelkedettsége és nagyszerűsége. Nem csak a terjedelme, hanem a cselekménye is nagyszabású: az események lassan, komótosan hömpölyögnek, akár csak egy lusta folyó, a párbeszédek valóban "beszédek", a tájleírások, karakterábrázolások kidolgozottak és részletgazdagok. Főhősünk, Ráma, megtestesíti a hindu vallás ideálját: bölcs, megfontolt, igazságos, de bátor és keménykezű, ha kell. Közben persze ő a legszebb, legnemesebb férfi, aki soha nem tud hibázni. Mégsem válik ellenszenvessé, mint sok más "ideálkép", amire elég nehéz magyarázatot találni. Talán a mérhetetlen szerénysége és alázata is közrejátszhat ebben, de legfőképpen azért szimpatikus Ráma, mert sosem árt másoknak feleslegesen. Sőt, ellenségeinek elpusztításával még segít is rajtuk: megszabadítja őket gyűlölt, gonosz létformájuktól, amit csak büntetésből kaptak az istenektől. 

A sok kaland, csodálatos esemény (melyek mind remekül megállnák helyüket a filmvásznon is) és megpróbáltatás után természetesen Ráma elnyeri méltó jutalmát és helyét az emberek emlékezetében - és talán a szívükben is.