Folytatódik a fantasy-eposz, és ha lehetséges, még brutálisabb, mint volt. Még mindig kavarognak a fejemben az események, hiszen nemrég fejeztem be az első részt, jött a második (jelen bejegyzés tárgya), de már elkezdtem a harmadikat, és mindeközben a filmes verzió negyedik évadát is nézem... sebaj, úgysem volt célom részletes cselekmény-leírást adni. Olvasás közben az ember tényleg csak kapkodja a fejét, nincs megállás, nincs pihenés, minden fejezet pörgős, akciódús, mindig "történés" van - néha bizony meg kell állni, és számba venni az események állását, a szereplők aktuális létszámát. Martin tényleg nem kímél sem olvasót, sem karaktert.

Két dolog fogalmazódott meg bennem a nagy forgatag közepette, egyrészt, a könyvsorozat sikerének okát boncolgatva talán ki merem jelenteni, hogy a legnagyobb húzóerő nem a történet, hanem a szereplők. Nyilvánvalóan csavaros, fordulatos és váratlan eseményekkel tarkított a cselekmény, de a második 1000 oldalas kötet után (hátravan még öt) nehéz újat mutatni (persze lehetséges). A karakterek ezzel szemben folyton változó, alakuló lények, akik nagyon jól el lettek találva. Mindenkinek jut olyan, akivel azonosulni tud, aki megnevetteti, vagy akit (urambocsá') gyűlölni lehet. Mindez azonban állandó változásban van, hiszen Martin olyan zseniálisan mozgatja a szálakat, hogy a szereplők tulajdonságaiban, sőt irántuk táplált érzéseinkben sem lehetünk biztosak.

A másik dolog, ami egyre inkább szemet szúr, hogy ez bizony egy "macsó-regény". Utálok bármit is "nőies"-nek, vagy "férfias"-nak címkézni, de az a helyzet, hogy Westeros nem hercegnő-képző, és ehhez a kemény világhoz durva, nyers szavak illenek. Egy-két csillanástól eltekintve Martin nyelvezetében uralkodik az egyszerű, szókimondó, mindenféle költőiségtől mentes stílus, amit szerencsére nagyszerűen feldob a szereplők fanyar humora, szarkazmusa.

Olvasásra fel tehát, hiszen "az alvás jó, a könyvek pedig még jobbak".