Az első könyv, amit Vonnegut-tól olvastam, és bizony még szoknom kell a stílusát. Egy kitalált világban játszódó szatirikus társadalomkritikáról van szó, aminek alapesetben tetszenie kellene, azonban ez most nem fogott meg. Lehet, hogy nem volt megfelelő a hangulatom, vagy az időzítés, de tény, hogy alig vártam, hogy a regény végére érjek. Leginkább az zavart, hogy az író rendkívül mostohán bánik a karaktereivel, mondhatni, hogy pusztán a mondanivaló illusztrálására használja őket. Megismerhetjük (gyerekei és kollégái visszaemlékezéseiből) az atombomba egyik fiktív megalkotóját, találkozunk egy kitalált vallás vezetőjével, illetve egy nemlétező ország miniszterelnökével - ám egyikőjükről sem tudunk meg semmi érdemlegeset, karaktereik "laposak", nincs mögöttük tartalom. A főhős egy átlagember, akiről még az előbb említetteknél is kevesebbet tudunk, hátteréről, cselekedeteinek miértjeiről nem derül ki szinte semmi. Így aztán nehéz érzelmileg bevonódni a cselekménybe: közömbösen olvastam végig a szereplők hányattatásait, az őket érő nem mindennapi eseményeket - ami sosem jó érzés, de hát nem válhat minden könyv a kedvencemmé...