Afganisztán. Mi jut eszünkbe először,ha ezt a szót meghalljuk? Bin Laden, szeptember 11., terror, tálib - nekem ezek voltak a fejemben. Sajnos túl könnyű úgy gondolni erre az országra, egy kaotikus, "turbános fanatikusok" által lakott kopár pusztaságra. Való igaz, az elmúlt húsz-harminc év körülbelül így nézett ki ott, de mi volt előtte? A tévében csak a koldusokat, romokat és roncsokat látjuk, de kikből-mikből lettek azzá? Ahogy főhősünk visszaemlékezéseiből kiderül, Kabul, az afgán főváros egykor virágzó közösség volt, nyüzsgés, élénk társasági élet és béke jellemezte. A gyerekek iskolába, moziba járhattak, gondtalanul játszhattak az utcákon, és igazi népünnepély volt egy-egy "sárkányfutás" megrendezése. Aztán jöttek az oroszok, utánuk a tálibok, és vége lett mindennek. 

Hosseini regényének ez "csak" a háttere, ebbe a tragikus történelmi környezetbe helyezi el hőseit, Amirt és Haszant, illetve hozzátartozóikat. A történelmi és a személyes szál alapvetően elválaszthatatlan, de viszonyuk nem kölcsönös: a szereplőket ide-oda sodorják az események, ők azonban csekély mértékben tudják azokat befolyásolni. Amir és Haszan története nem is népük megmentéséről szól, sokkal inkább egyéni, személyes sorsuk fintorairól. Hogyan lehet egy gyerekkori árulást jóvátenni, lehetséges-e egyáltalán, és ha igen, milyen áron? Amir egészen felnőttkoráig cipeli döntésének következményét, amikor végre le tud vele számolni. Eközben viszont olyan dolgokat is megtud magáról, a szüleiről és Haszanról, amik teljesen átrendezik gondolkodását. 

Miközben Hosseini összekapcsolja a múltat a jelennel, a történelmet az egyénnel, kavarognak az egzotikus színek, illatok és ízek, és az olvasó csak kapaszkodik a könyvbe az egyszerre felemelő és lesújtó események forgatagában.