Capriccio=szeszélyes, kötetlen formában írt zenedarab. Ez pedig egy csapongó, követhetetlen írásdarab. Persze szép dolog, hogy Hrabal megemlékezik szüleiről, a letűnt, boldog békeidők korszakáról, de ezt tehette volna kissé élvezetesebb formában is. Biztosan én vagyok régimódi, de szeretem, ha egy történetnek van eleje, közepe és vége. Ebben a könyvben csak epizódok vannak, felvillantott jelenetek, végtelenül hosszú, tördelésmentes mondatokkal. Érződik rajtuk az igyekezet, hogy átadják a helyzetek komikumát, de ez nem igazán akar sikerülni. Szinte peregtek a szemem előtt a regényből készült film jelenetei (pedig az adaptációt még sosem láttam), úgyhogy ez a könyv tekinthető egy jól sikerült forgatókönyvnek is. 

A Sörgyári capriccio tehát nem állja ki az időtlenség próbáját: csak azok az olvasók tudják élvezni és értékelni, akik maguk is abban a korban éltek, amiben a regény játszódik. A kívülállók számára egy nagy összevisszaság az egész, idétlen és unalmas jelenetekkel.