Van valami egészen bájos abban, ahogy a modern emberiség próbál visszanyúlni régen elvesztett ártatlanságához, ahhoz a természetközeli, idilli állapothoz, amiben a kőkorszakban élt. Saunders ezt a nosztalgiát tette novellája alapmotívumává, de csavart rajta egyet azáltal, hogy ezt az őskori romantikát 20. századi modern technológiával próbálják megteremteni. Az ősembereket játszó színészek faxon kapják az utasításaikat, odakint robotállatokból álló csordák legelésznek a "barlang" mögötti réten... Ráadásul egy vérbeli 20. századi módszerrel, egymást is állandóan figyelniük kell, mert a szabálytalanságokat minden nap végén kötelesek jelenteni. Név nélküli főhősünk napjai ugyanúgy telnek ebben a berendezett, mesterkélt világban, a novella fejezetei is ugyanezt a monotonitást követik le.
Társa, Janet azonban nem tartja be a játékszabályokat, és a vidámpark vezetősége szépen kijátssza egymás ellen a barlanglakókat. Ételmegvonással, fenyegetőzéssel elérik, hogy a főszereplő negatív jelentést tegyen társáról, és így már van alapja a kirúgásának. Másnap azonban már egy új ősasszony veszi át a helyét, és az élet a jól megszokott medrében folyik tovább, hiszen senki sem pótolhatatlan.
Remek kis szatíra ez az amerikai szórakoztatóipar működéséről, ahol a látszat fenntartása, a vendégek elégedettsége minden más szempontot felülír. Érdekes, hogy nagyjából ugyanekkor jelent meg Palahniuk Cigányút című regénye, amiben a főszereplő egy hasonló vidámparkban dolgozik, nagyjából ugyanilyen körülmények között. Azért, hogy a show folytatódhasson, a parkokat üzemeltető nagyvállalatok a végletekig kihasználják dolgozóikat, akik kiszolgáltatott helyzetükben inkább elfogadják a kegyetlen munkakörülményeket, a túlórákat, a szigorú szabályokat. Minden uniformizált, nincs kivétel a sokszor indokolatlanul szigorú szabályok alól, az emberek egy jól működő gépezet apró alkatrészei csupán, amik meghibásodás esetén rögtön cserélhetők.
Ezt a lelketlen rendszert a félelem és a pénz működteti, hiszen az ember sok mindent hajlandó elviselni, hogy eltartsa a családját. Ezt a félelmet használják ki a Pastoralia főhősének esetében is, akit beteg kisfia vár otthon, fásult felesége pedig egyre elkeseredettebb üzeneteket küld neki. Szívfacsaró dilemmával néz szembe: vagy alig látja a kisfiát, és kimarad az életéből, de pénzt tud küldeni a kezelésére, vagy végignézi, ahogy lassan meghal... egy olyan döntés ez, amit napról napra rengetegen meghoznak szerte a világon. Saunders most megmutatta, hogy ebben a tekintetben az USA sem különb...
