McEwan regényeiben azt szeretem leginkább, hogy főhőseinek egytől-egyig olyan érdekes foglalkozása van, amiről izgalmas és ritka dolog olvasni. Láthattunk már orvost és tudóst is munka közben, ezúttal a két főszereplő egy híres zeneszerző és egy újság főszerkesztője. Persze ez csak adalék, háttér a regény fő mondanivalójához, mégis fontos momentum számomra.

Az angol szerző másik jellegzetessége, hogy művei nagyon tömörek, sűrűek: számtalan motívumot, gondolatot zsúfol bele viszonylag rövid könyveibe. Jelen esetben olyan kérdéseket feszeget a cselekmény kibontása közben, mint az elmúlás, a szeretett személy elvesztése miatt érzett fájdalom és letargia - a két főhős közös barátját veszíti el, aki utolsó heteit magatehetetlenül, kiszolgáltatottan tölti. Milyen a "jó halál"? Rendelkezhetünk-e sorsunkról életünk végső szakaszában? Mekkora felelősséget varrhatunk szeretteink nyakába?

Legalább ilyen markánsan jelenik meg a siker és kudarc motívuma, és mellette számos gondolatindító: művészeti tevékenységet lehet-e parancsra, határidők közé szorítva végezni? Tekinthető-e egy művész már életében zseninek? Ha igen, ez feljogosítja-e őt bármire is? Vagy fordítva: ez mentesíti-e őt bármi alól? Egy újság főszerkesztőjeként meddig mehetünk el az olvasottság hajszolása közben? Az újságíró a megtörtént események krónikása csupán, vagy inkább alakítója? 

Látható, hogy rengeteg kérdést vet fel McEwan könyve, miközben jellemeket rajzol, hangulatokat fest és idősíkokat fűz össze - mindezt körülbelül 120 oldalon.