Nehéz meghatározni a könyv célközönségét, mert elvileg ez egy felnőtteknek szóló gyerekkönyv, de bizonyos kor fölött szerintem gyerekek kezébe is adható. Mondjuk inkább úgy, hogy olyan felnőtteknek való, akik még halványan fel tudják idézni gyerekkori énjüket, illetve azoknak a gyerekeknek is tetszeni fog, akik már sejtik, hogy egyszer ők is felnőnek majd.

McEwan a rá jellemző alapossággal vázolja fel egy átlagos brit család hétköznapjait, amik az élénk fantáziájú főhős, a 10 éves Peter fejében mindig valamilyen különös fordulatot vesznek. McEwan írói bravúrja abban rejlik, hogy az átmenet a hétköznapiból az elképzeltbe szinte észrevehetetlen. Persze egy idő után felismerhető a kis történetek ritmusa, a helyzetek és a feldolgozott témák változatossága miatt mégsem válik unalmassá.

Akármilyen különleges képzelőerejű kisfiú Peter, a szituációk, amikbe belekeveredik, az átélt élményei tökéletesen általánosak, így az ifjú olvasók könnyen azonosulhatnak vele, a felnőttek pedig fel tudják idézni emlékeiket. Gyermeki örömök és félelmek tipikus epizódjai például a szeretett háziállat elvesztése, a testvérviszály, iskolai csúfolás, nyaralás a családdal vagy éppen egy új családtag megismerése.

A kisfiú legtöbbször mások bőrébe bújik álmodozásai során, ez nagyfokú empátiáról is árulkodik. Elképzeli, milyen lehet kisbabaként a saját testébe zárva eltölteni egy napot, és ennek hatására megkedveli az addig idegesítőnek vélt kis unokatestvérét. Idős macskájuk bőrébe bújva (szó szerint) méltó búcsút vesz a családtagnak számító állattól.

A legszórakoztatóbb és egyben legmegkapóbb fejezetben Peter a felnőttkorát képzeli el, és ezzel görbe tükröt tart az olvasók elé is: a felnőttek már nem tudják igazán felhőtlenül jól érezni magukat, folyton elégedetlenek, mindig hiányzik nekik valami. 10 évesen már nem kisgyerek, de még nem is kamasz Peter, de már fel tudja mérni az idő múlásának elkerülhetetlenségét. A két "tábor" közti senki földjére talán még felnőttként is emlékszünk: bizonyos dolgokhoz még kicsik voltunk, mások pedig dedósnak tűntek már.

McEwan csodásan ragadja meg ezt az átmeneti korszakot, és a kötet végén kicsit irigyelhetjük Petert, aki még dönthet úgy, hogy nincs kedve a felnőttes dolgokhoz és inkább gyerek marad még egy kicsit.