De szeretnék itt hősnő lenni // egész nap csak pipiskedni, // Majd amikor ezt meguntam // Férjhez menni azon nyomban. //

Bár a bennem elveszett költő a fenti versikével sem került elő, a regény cselekményének összefoglalására tökéletesen alkalmas ez a kis négysoros. Az Emma elemzésekor már körbejártam a problémát, amit Austen könyveivel kapcsolatban érzek, nevezetesen a szereplők mérhetetlen sablonosságát és a történet teljes közömbösségét, szóval erre most nem térnék ki részletesebben. Van egy teljesen átlagos fiatal főhősünk, aki először kerül be társaságba, bálokba jár, megismerkedik néhány emberrel, az egyikbe beleszeret, majd minimális fordulatok után egymáséi lesznek. Jaj. 

Ami a jelenlegi könyvet mégis kiemeli az eddig olvasott Jane Austen regények közül, az egyrészt az írónő bájos humora és cinizmusa. Valószínűleg ő is rájött arra, hogy ezekből a történetekből nemigen lehet többet kihozni, így hát a kor igényeinek engedett, de saját maga szórakoztatására a sorok közé csempészett egy-két csípősebb kiszólást, gúnyosabb megjegyzést. Természetesen ezt olyan eleganciával teszi, hogy nem lehet érte neheztelni.

A regény másik pluszpontja az irodalmi fricska az akkoriban divatos gótikus regények felé. Az unatkozó úrilányok biztonságos borzongásra vágyva tették népszerűvé ezt a műfajt, ám akadtak köztük olyan butuskák, akik az olvasottak hatása alá kerülve elkezdtek rémeket látni maguk körül és minden sötét sarokban titkokat sejtettek. Ez alól Catherine, a főhős sem kivétel, de Henry (a férfi főszereplő, mi más is lehetne a neve) remek humorérzékkel és éleslátással teszi őt helyre.