Mit tehet az olvasó akkor, ha rövid időn belül már a második olyan könyvet fogja ki, ami már a kezdet kezdetén sem kecsegtet semmi jóval? Mivel az élet rövid, a könyves listám pedig hosszú, az első ilyen művet (Vonnegut: God bless you, Mr. Rosewater) szemrebbenés nélkül félretettem - na de rögtön még egyet? Fájdalmas belső kétségek közepette (nincs ízlésem, nem vagyok elég művelt) szenvedtem végig a novelláskötet első darabját, ami a könyv címadója is egyben. A történettel pontosan az a baj, amit az egyik főszereplő is megfogalmaz: sok festő, szobrász (és író) képtelen egyszerű, könnyen érthető alkotásokat létrehozni, attól tartva, hogy nem tekintik őket igazi, nagybetűs művésznek. Elvonulnak egy elefántcsont-toronyba, távol mindenkitől, de legfőképpen a közönségtől, és a maguk igénye szerint vetik vászonra/papírra gondolataikat. Ez a túlzó művészkedés, mesterkélt elvontság tönkre is teszi az olvasmányélményt. A többi novella sem hagyott túl mély nyomot bennem, az utolsónál pedig teljesen el is engedtem az egészet, még a szereplők közti viszonyokat sem sikerült összeraknom a fejemben. Ennyire nem lehet egy alkotás sem öncélú, ha pedig mégis, az maradjon meg az íróasztal fiókjának.