Winterson újabb tabukat döntöget: a szexualitás és a nemek szerepeinek kérdései után most a vallás felé fordult. Egy olyan szimbolikus világba kerülünk, ahol Noé és családja celebekként tűnnek fel, és az egész özönvíz-téma egy show része. Persze az emberek tényleg vízbe fulladnak körülöttük, ám ezt cseppet sem élik át tragikusan. Noé még arra is gondosan ügyel, hogy a luxus-bárka végső állomásánál (az Ararát-hegynél) fadarabokat hagyjon, hogy az utókor számára ne a hiper-szuper jacht maradjon meg, hanem higgyék azt, milyen primitív emberek voltak ők. Ezzel az írónő megkérdőjelezi az egész Bibliát, hiszen a fennmaradt szövegek félrevezetőek, sőt, manipulatívak is lehetnek. Mi van, ha az egész Ó- és Újszövetség egy tehetséges író fejéből pattant ki, aki a hiszékeny, csodát váró emberek igényeit igyekezett kielégíteni? A történet szerint a bárkára Noé magával visz egy romantikus regényekben utazó írónőt is, és az ő segítségével szövi az özönvíz-mítosz szálait. Nem lehet nem érzékelni Winterson ellenérzését a szentimentális lányregényekkel szemben. Maró gúnnyal megírt klisé-gyűjteményként közread egy részletet "Bunny Mix" egyik bestseller-kötetéből, amiről egyből Danielle Steel és társai jutnak eszünkbe.

Bár a könyv nekem kissé erőltetett hatást keltett a sok abszurd jelenettel (és nyilván sok utalást nem is értettem), Winterson bátran állítja párhuzamba korunk két meghatározó, egymástól annyira távoli műfaját: a vallásos szövegeket és a romantikus regényeket. Leleplezi, hogy mindkettő az olvasók esendőségére épít, arra, hogy vágyaik megvalósulását egy képzeletbeli lénytől várják, legyen az egy istenség vagy egy tökélyig csiszolt főszereplő.