Ha sikerül elkapni a pillanatot, a hangulatot, vagy csak egy motívumot, Rushdie regényei színesek, izgalmasak és összetettek. Ha nem, akkor csapongóak, vontatottak és zavarosak. Debütáló kötete sajnos az utóbbi kategóriába került nálam, egyszerűen nem volt semmi, ami megfogott volna benne. Néha egyenesen azt éreztem, hogy az író direkt bosszant, hogy ez után az újabb ordas baromság után folytatom-e még az olvasást. Voltak jobb részek, amik úgy-ahogy összeálltak, de ez volt a ritkább.

A történet homályos, nagyon szimbolikus (akar lenni) és híján van bármiféle olvasmányosságnak. A főszereplő egy számkivetett indián, aki 777 évesen rója a tengereket, hogy elveszett nővérét megtalálja. Így keveredik el valami fura szigetre, ahol találkozik egy csomó emberrel, akik szintén ittak valami sárga lét, amitől örökké élhetnek. A szigeten van egy hegy, amitől mindenki fél, mert ott lakik Grímusz, hősünk persze oda szeretne eljutni. Sikerül is neki, ott történik vele egy pár furcsaság, és végül ő marad fent a hegyen. Közben van néhány dimenzió-ugrás, meg földönkívüliek, meg mítoszok, meg ornitológia.

Szóval egy hatalmas katyvasz, aminek még a műfaja sem igazán tisztázott. Sci-finek nem elég részletes, vallási-filozófiai műnek nem elég emelkedett. Rushdie kreált egy sajátos, zárt világot, aminek semmi kapcsolata sincs az olvasóéval, és ahhoz pedig nem elég kidolgozott, hogy elmélyülhessünk benne.