Talán nem született még blogbejegyzés olyan nehezen, mint erről a könyvről. Nem feltétlenül azért, mert annyira borzalmasan rossz lett volna, hanem mert egyszerűen semmit sem mozgatott meg bennem. Egy hete olvastam el, és már alig emlékszem valamire a cselekményből, ami nem túl jó jel. Valahogy ezek a 20. század eleji, klasszikus amerikai könyvek (lásd még A nagy Gatsby-t) nem működnek nálam, kicsit mintha túl lennének értékelve. Filmfeldolgozások, megannyi utalás zenében, sorozatokban, más könyvekben - az ember azt hinné, hogy na most megpillantja az amerikai kultúra Szent Grálját, felfedezi magának a nyugati műveltség egyik alappillérét, egyszersmind betömi a tátongó lyukat olvasottsága szövetén, ehelyett csak áll értetlenül: ennyi? Ezért a rövid, semmitmondó, súlytalan történetért van a nagy felhajtás?

Valószínűsítem, hogy sokan leginkább az Audrey Hepburn főszereplésével készült filmet ismerik (amit viszont én nem láttam), ami lehet, hogy befogadhatóbb, szerethetőbb, mint az alapját képező könyv. Ez a Holly Golightly az egyik legidegesítőbb főhős, akit író papírra vetett. Egy színésznőcske, aki tehetség híján kapcsolatai által igyekszik előrejutni, de igazából még azt sem tudja, mit is szeretne elérni. A sorok közül kiolvasható, hogy bizony a testét sem vonakodik bevetni a befolyásos(nak gondolt) célszemélyeknél, miközben mesterien ki is használja őket. Fogalma sincs a körülötte lévő világról, és átgázol mindenkin. Na most egy ilyen karaktert lehetett volna kellő iróniával kezelni, esetleg vonásait eltúlozva kigúnyolni, de sajnos nem ez történt. Capote előhúzza a nagy amerikai aduászt: de hiszen ennek a nőnek van szíve! Ez a nő önfeláldozó! Ez a nő imádnivaló! És ezt az émelyítő, agyoncukrozott, tökéletesen mesterkélt "pálfordulást" ellentmondást nem tűrően nyomja le az olvasó torkán. Nem csoda, hogy hányingerem van már egy hete.