Az új évet egy Booker-díjas regénnyel nyitottam, ám hamar kiderült számomra, hogy hiába az elismerés, ez bizony nem tetszik. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy lebutított Rushdie-könyvet olvastam volna: India, különböző vallások, politika, családtörténet, mínusz a mágikus elem és a motiváció, hogy a szövevényes szálakra kellő mértékben koncentráljak. Kicsit már az elején elengedtem a családtagok beazonosítását, így később nagy erőfeszítésembe került rekonstruálni az eseményeket.

A fő történet egy ikerpáré, akikkel már gyerekkorukban elbánik a vallás, a politika és a történelem. Egy-egy érdekesebb epizódban felvillannak pillanatképek a kommunizmus térhódításáról Indiában - arról, ahogy a kasztok közt feszülő ellentéteket ügyesen átültetik az osztályok közötti harcba, vagy hogy a vallás és a politika sokszor nagyon is hasonló eszközöket használ saját maga fenntartására. Ezeket a kitérőket leszámítva a regény örökös küzdelem a rejtett utalásokkal, célozgatásokkal, szövevényes mondatokkal, amikből csak nagy nehezen sikerül kihámozni a valódi történéseket. Az esztétikai élmény páratlan, de cserébe lemondhatunk az olvasmányosságról. Mintha egy gyönyörű, cikornyás kézírást kéne nagy nehezen kibogarásznunk - szép-szép, na de 300 oldalon keresztül?

Sajnos az a helyzet, hogy az indai szerző által bemutatott családi tragédiákkal ("rangon aluli" viszonyért büntetés, kitaszítás a családból, kultúrák és generációk ütközése, gyermekkori traumák) szemben lassan már teljesen immunissá válik az olvasó. Annyi regényben írtak már hasonló élethelyzetekről, ráadásul nem egyben sokkal élvezhetőbben és izgalmasabban, hogy Roy könyve inkább csak egy "szegény ember Rushdie-ja" érzetet hagy maga után.