Elérkeztem az utolsó Dickens-regényhez, két értelemben is: egyrészt ez az író utolsó befejezett műve, másrészt (a Twist Olivér újraolvasásán kívül) ez az utolsó könyv, amit terveim szerint el akartam olvasni tőle. Nem sikerült. Körülbelül 200 oldal után feladtam a harcot, és elengedtem ezt a könyvet is. Az agyam egyszerűen nem fogadta be a sorokat, és ez nem csak az én hibám. Igaz, hogy fáradtabb vagyok a kelleténél ahhoz, hogy komolyabb könyveket olvassak, de hiszem azt, hogy egy regénnyel ne küzdeni kelljen, hanem szórakoztasson. 

Itt pedig nincs szó se könnyedségről, se szórakozásról: komor, cinikus és élvezhetetlen volt az a kevés is, amit végigszenvedtem a műből. Nincsenek szimpatikus szereplők, érdektelenből viszont annál több akad. Nincs egy cselekményszál, ami felkeltené az érdeklődésem, unalmasból viszont van bőven. A sötét, ködös London most nem izgalmas helyszín, hanem egy újabb nyomasztó faktor csupán.

Nem is vesztegetnék több szót egy félbehagyott könyvre, ami csak egy dologra volt alkalmas: arra, hogy megkönnyítse az amúgy sem túl fájdalmas búcsút Charles Dickens munkásságától.