Kevés ismertebb figurája van az angol irodalomnak, mint a folyton pipázó, állandóan okoskodó és minden rejtélyt megfejtő Sherlock Holmes. A számtalan folytatást, újraértelmezést és filmes feldolgozást megért karaktert alakította már Robert Downey Jr. és Henry Cavill is (hogy csak a legújabbakat említsem). Én mégis félve kezdtem a kötet olvasásába, mert akármekkora klasszikus is Conan Doyle műve, akkor is egy detektívregény - azokat pedig valamiért ki nem állhatom. Magam sem tudom miért, de Agatha Christie-vel és kollégáival ki lehet kergetni a világból. Talán a Miss Marple, Poirot és persze Sherlock Holmes figuráiból sugárzó arrogancia taszít ennyire: ők mindig okosabbnak gondolják magukat a többieknél, mindig egy lépéssel mások előtt járnak, és ezt nem is próbálják leplezni, Holmes például számtalanszor tiporja sárba a hűséges Dr. Watson önbecsülését. Nemcsak a karakterek, hanem a szerzőik is hasonló felsőbbrendűséget árasztanak, hiszen az olvasót teljesen hülyének nézve igyekeznek kacifántosabbnál kacifántosabb bűneseteket kitalálni, amiknek vagy annyira erőltetett a megoldása, hogy nem jövünk rá - ekkor tényleg ostobának érezzük magunkat, vagy pedig már a legelején ráhibázunk a tettesre - ekkor viszont oda az izgalom.

Ennyi előzetes negatív érzés után egészen kellemes csalódás volt a legendás angol nyomozózseni kalandjait olvasni. Bár valóban egy önhitt hólyag, tehetségéhez nem férhet kétség. A részletek legaprólékosabb megfigyelése, a megfelelő, logikus következtetések levonása után Holmes szinte minden rejtélyes bűncselekmény elkövetőjéről lerántja a leplet. A kötetben szereplő történetek közt akad egészen megmosolyogtatóan ártatlan "bűntett", például amikor kétségbeesett hajsza folyik egy elcserélt liba után, ami lenyelt egy értékes drágakövet, vagy amikor a bevételeit kiegészítendő egy tehetős polgár éveken át koldusnak álcázza magát. Vannak persze jóval sötétebb, emberéleteket követelő esetek is, amik után Holmes és Watson el-elmereng az emberi lélek rejtelmein.

Ezek a novellák remek kis jellemrajzokat, érdekes emberi sorsokat villantanak meg, terjedelmük pont megfelelő ahhoz, hogy megszakítás nélkül olvassuk el őket, és néha még meglepnie is sikerült néhánynak. Nagyobb lélegzetvételű mű ebben a kimért brit stílusban elég gyöszös lenne (lásd Dickens regényeit), de így ideális volt az adagolásuk. Watson, aki rajongója és barátja Holmes-nak, elegáns, de egyben szellemes stílusban számol be kalandjaikról, amik számára egyfajta kiszabadulást jelentenek unalmas, hétköznapi életéből. Talán ez tartja egyben felemás kapcsolatukat, hiszen mi másért maradna meg az őt folyton kioktató, leckéztető detektív mellett?