King újra egy tőle már megszokott elmebeteg történettel támad - és nyer meg magának. Az olvasás szüneteiben, a hétköznapok sodrában teljesen agyamentnek tűnő sztori a könyvet fellapozva mégis újra meg újra beszippant. Mert hát mekkora idiótaság már, hogy egy kisfiú agyából kioperálják a daganatnak hitt, meg nem született ikertestvére maradványait, aki aztán felnőtt korukban testet öltve kísérti majd fivérét és annak családját? Ki hallott már akkora ökörséget, hogy verebek milliói gyűlnek össze, hogy költöztetőt játszanak a valós és a túlvilág között? Kérdések, amiket a józan eszünk tesz fel nekünk, mindhiába. Mert King annyira piszkosul jó író, hogy két mondat után mindent elhiszünk neki. A legizgalmasabb kérdés nem is a történet kimenetele, mert az önmagában, lecsupaszítva tényleg banális, hanem az, hogyan, milyen eszközökkel hiteti el velünk King a legnagyobb sületlenségeit is. A zseniális írói munka tudatos megfigyelése ezúttal nagyobb élvezetet nyújtott, mint maga a regény. "Aha, látom, mit csinálsz, és működik." - gondoltam többször is.

King két, a pszichológiában is ismert eszközhöz nyúl, az egyik az adagolás, a másik a körítés (ezek persze nem szakkifejezések). Az adagolás azt jelenti, hogy művét gondosan felépíti, a hihetetlen elemeket csak apránként szövi bele a cselekménybe. Először csak finoman sejtet, felkelti az érdeklődésünket, a szereplők is csak gyanakodnak, a sötétben tapogatóznak. Aztán szaporodnak a különös esetek, megtörténik a nagy felismerés olvasó és karakter részéről is, végül egy brutális fináléban elszállunk a nap felé (vagy nem mi, hanem a verebek). A Halálos árnyék felépítése is hasonló, azzal a különbséggel, hogy a főszereplő, Thad Beaumont gyerekkori különös műtétjéről az olvasó már a regény legelején tudomást szerez, míg a szereplők csak jóval később fedezik fel a kapcsolatot Thad és a titokzatos George Komor között. Ez a módszer azoknál is működik, akik a horror műfajára kevésbé fogékonyak, mert mire az események túlságosan eldurvulnak, addigra már "bekapták a horgot", már érdekli őket a szereplők sorsa.

Itt jön képbe King másik trükkje, a körítés, azaz a nagyon részletes, nagyon kidolgozott karakterek, a hosszas eszmecserék és látszólag eseménytelen jelenetek. Sokan vádolják Kinget azzal, hogy túlírja a könyveit, de ezek az apró részletek nagyon is fontosak, két okból is. A cselekmény szempontjából látszólag lényegtelen, hétköznapi mozzanatok teszik élővé, hihetővé a történetet, ezek adják a reális keretet a megmagyarázhatatlan események köré. Kapaszkodót, vonatkoztatási pontot jelentenek az olvasónak, nélkülük szétesne a történet, kibillenne az egyensúly. A szereplők részletes jellemrajza abban is segít, hogy kötődni tudjunk hozzájuk. Ismerjük Thad gyengeségeit, hogy kétbalkezes, hogy nemrég szokott le. Tudjuk, hogy imádja a családját, van két imádnivaló ikerbabája (akiket ritka aljas húzás volt bevonni a történetbe, még Kingtől is), és még egy csomó minden mást is. Ezektől a részletektől válik ő is hihető karakterré, aki iránt érzéseink támadnak, és innentől kezdve már érdekelni fog a sorsa. 

A körítéshez tartoznak azok a "pluszok" is, amiket sokan csak időhúzásnak, felesleges szájtépésnek tartanak King regényeiben, pedig sokszor olyan magvas gondolatokat, messzire vezető kérdéseket vetnek fel, amik rémisztőbbek mint a legvisszataszítóbb főgonosz. Thad és George Komor, író és álneve kapcsolata elgondolkodtathat azon, hogy mi zajlik le egy író fejében alkotás közben. Vagy hogy mennyire tudja különválasztani a kitalált és valós világot? Hol húzódik a határ az író személyisége és az általa kitalált álnév között? Mi történik, ha ez az álnév önálló életre kel? Kérdések, melyek Kinget is foglalkoztatják, nemhiába választ többször is írókat főszereplőnek. Zsenit és őrültet csak egy hajszál választ el egymástól, Thad és George Komor pedig ennek a hajszálnak a két oldaláról érkezve kerülnek életveszélyes kapcsolatba.