Az Igazi hősök című munkája után Nyáry Krisztián ismét rendkívüli magyarokról állított össze egy igényes, ízléses kötetet. Olyan ismert és (itthon) kevésbé ismert emberekről, akiket erkölcsi érzékük mindig a helyes irányba terelt, még ha ez gyakran ellentétes is volt az uralkodó nézetekkel, a közvéleménnyel vagy akár a saját érdekeikkel. Bátrak voltak olyan helyzetekben, ahol a többség hallgatott vagy elfordult. Kiálltak olyanok mellett, akik senki másra nem számíthattak. Lemondtak külföldi sikerekről, hogy tehetségüket, tudásukat itthon hasznosítsák.

Csupa felemelő, megindító élettörténet... lenne, ha közben nem fortyogna bennem a tehetetlen düh a rengeteg igazságtalanság miatt. Az Igazi hősök után itt még jobban kidomborodik az emberi butaság, irigység, mint sorsformáló tényező. Rengeteg hősnek a regnáló hatalom túlkapásaival, az uralmát féltő diktatúrával kellett szembeszállnia, de legalább ugyanennyi értékes, tehetséges ember életét tették tönkre a fejlődéstől, változástól tartó ostobák, vagy a konkurenciától tartó irigyek.

Hogy konkrét példákat is említsek, itt van Csonka János, a műszaki zseni, aki Bánki Donáttal közösen feltalálta a porlasztót, jóval megelőzve a Ford vagy a Daimler sok pénzzel megtámogatott, csúcstechnikával körbevett mérnökeit. Bürokratikus akadályok miatt azonban nem tudták szabadalmaztatni találmányukat, majd egy "jóakarójuk" nyilvános előadáson mutatta be eredményeiket. Az ötletre azonnal lecsapott egy francia gyár, és huss, az autógyártást forradalmasító találmány már el is hagyta az országot. Csonka aztán előrukkolt egy, a Ford T-modelljéhez hasonló, olcsó népautóval, ám ennek jelentőségét senki sem ismerte fel a környezetében, így nem tudott elég tőkét összegyűjteni a tömeggyártás beindításához - így nem lett Magyarországnak saját gyártmányú autója. Csonkát bárhol a világon szívesen látták volna az élvonalbeli autós cégek, ő azonban hűséges maradt a Műegyetemhez és az ottani műhelyéhez - míg el nem távolították onnan is. Irinyi Jánost, akit ma már a biztonságos gyufa feltalálójaként tartunk számon, irigyei többször megpróbálták tönkretenni, és jól menő gyufagyárát többször is bezáratták. Kresz Géza, akinek a budapesti mentőszolgálat kiépítését köszönhetjük, körömszakadtáig küzdött az orvostársadalommal, akik az emberek biztonsága helyett a bevételeiket féltették.

A sort lehetne még folytatni, de talán ennyiből is látszik, hogy sokszor nem a politika vagy a háború nehezítette meg egy tehetséges ember életét, hanem a többi embertársa, akik túl korlátoltak, túl szűklátókörűek, túl kicsinyesek voltak ahhoz, hogy felismerjék egy ötlet korszakalkotó jelentőségét. Más országokban az ilyen szakértelmű, tudású embereket a tenyerükön hordozták, gyáróriásokat alapoztak rájuk és haláluk után a nekik kijáró tisztelettel emlékeznek rájuk. Nálunk üldözték, kiközösítették, ellehetetlenítették őket, majd pedig a nevüket is igyekeztek kiirtani a közös emlékezetből.

Szóval lehet itt mutogatni a tatároktól kezdve a törökökön át a németekre meg az oroszokra, lehet hajtogatni, hogy mert az előző kormányzat, lehet külső vagy felső hatalmakra hárítani bajsorsunkat, elmaradottságunkat, amiben persze van is némi igazság. De mindezek mellett legalább ennyire kártékony az átlagemberekbe mélyen beivódott közöny, irigység, az igyekvő eltiprása, az ügyeskedők felmagasztalása. "Tép minket a balsors", de meg is könnyítjük a helyzetét. Széthúzás, marakodás, bizalmatlanság - ez a kórképe társadalmunknak. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy megannyi csodálatos emberről olvasva is egy ilyen negatív hangvételű írás született.