Nyáry Krisztián neve mostanra összeforrt az igényes irodalmi bulvárral, a minőségi, hiteles, mégis szórakoztató ismeretterjesztéssel. Figyelme ezúttal az irodalom nagyjai helyett az erkölcs nagyjai felé fordult, 33 olyan embert mutat be, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a sport, a tudomány vagy a művészetek terén, és közben dacoltak a regnáló hatalom igazságtalan döntéseivel. Sajnos a 33 név töredékét ismertem csak, például Papp Lászlóét, a zseniális bokszolóét, akinek karrierjébe folyton beleavatkozott a politika; vagy Semmelweis Ignácét, akit kortársai konkrétan bolondnak tartottak modern higiéniás nézeteiért. Ebből is látszik, hogy hány bátor, becsületes ember neve merült méltatlanul feledésbe - Magyarországon. A kötet számos hősét külföldön nagyobb megbecsülés övezi, mint idehaza - ez Nyáry Krisztián művének legfájdalmasabb tanulsága.

Nincs a világon még egy ilyen ország, amelyik ennyire tékozlóan bánt volna a tehetségeivel. Hamis politikai, ideológiai vagy hatalmi okokból két kézzel szórták ki a zseniális magyarokat a világba - aki pedig mégis maradt, annak minden eszközzel megnehezítették az életét. Pedig hogy szeretünk kérkedni azzal, hogy arányaiban a mi sorainkból került ki a legtöbb Nobel-díjas - ám azt elfelejtjük, hogy többségüknek esélyük sem lett volna itthon megszerezni ezt a kitüntetést, vagy hogy még hányan kaphattak volna, ha... Hiába a könyvben felemlített sok nemes cselekedet, bátor önfeláldozás, ezek sem tudnak pozitív felhangot adni az összegyűjtött életrajzoknak, hiszen ilyen tettekre nem is lett volna szükség a mindenféle irányultságú diktatúrák nélkül. Ráadásul a hősök mögött kettétört karrierek, szertefoszlott álmok vannak, olyan elmaradt lehetőségek, amiket már senki nem adhat meg nekik - és nekünk. Hány olimpiai érem, hány Nobel-díj veszett oda az ostoba politikai döntések miatt. És ezek "csak" a kézzelfogható veszteségek, ott van mellettük a tönkretett családok, szétvert otthonok, leromlott egészségi állapot néma fájdalma. És mindezt miért? Mert az illető nemesi származású, mert paraszti sorban nőtt fel; mert baloldai eszméket vall, mert jobbra húz a szíve; mert zsidó, német, orosz, román... felmenői vannak; mert nő; mert van rajta sapka... a lista végtelen, a címkék egy idő után elvesztik jelentőségüket, pláne, hogy valaki élete során az éppen fennálló rendszertől függően többet is megkapott. Olyan, mintha az állam a saját ellensége lett volna, annyi tehetséges embertől szabadult meg. Felfoghatatlan számomra, miért volt erre szükség, de persze tudom a választ.

A hatalom mindenek előtt a saját fennmaradását szolgálja, ezért retteg a kritikus hangoktól, az őszinte szótól, a gondolkodó emberektől. Hűséges, a parancsokat kérdés nélkül végrehajtó pártkatonákra van szüksége, akiket a felelős, döntéshozó pozíciókba ültethet - a hozzáértés mellékes szempont. Valójában az összes államforma így működik, a különbség csak abban rejlik, hogy mennyire nyíltan űzik ezeket a játszmákat, illetve hogy meddig hajlandók elmenni a hatalom megtartásáért. Lehet, hogy kezdetben elég csak elhallgattatni a kritikus hangvételű rádiókat, újságokat, vagy a sógor-komát ültetni a befolyásos posztokba, de ha ez nem elég? Jön a közhangulat manipulálása, a társadalom megosztása, az ellenségképek generálása... innen már nincsenek messze a koncepciós perek, a gettók, a lágerek, a kivégzések. Olyan jó lenne, ha nem ebbe az irányba sodródnánk már megint, és végre elfelejthetnénk az egész rémes 20. századot. Illetve inkább tanuljunk belőle, és csak azokra emlékezzünk, akikre tényleg érdemes, például erre a 33 igazi hősre Nyáry Krisztián könyvéből.