Kerülgettem már egy ideje a polcomon türelmesen várakozó kötetet, de nem volt merszem belevágni. Kortárs is, magyar is, szépirodalom is - jaj, mi lesz ebből? Nem volt hangulatom egy agyonbonyolított, művészieskedő, fellegekben járó egó-regényhez. Nagy megkönnyebbülésemre szó sem volt ilyesmiről, Krasznahorkai műve úgy irodalmi csúcsteljesítmény, hogy közben nem felejti el, hogy valakik esetleg el is akarják majd olvasni, sőt, neadj'isten még élvezni is szeretnék. Öröm és büszkeség, hogy ez a túlzás nélkül világszínvonalú alkotás magyar író tollából született.
Más nyelv talán nem is lenne megfelelő egy ilyen műhöz (a fordításokra kíváncsi lennék): Krasznahorkai a magyar nyelv hajlékonyságának maximális kihasználásával, zsonglőri ügyességgel csűrte-csavarta a néhol oldalnyi hosszúságú mondatokat. Néha azon kaptam magam, hogy megállok és visszakeresem a mondat elejét, de nem azért mert elvesztettem a fonalat, hanem mert ámultam a bravúros írói teljesítményen.
Az ellenállás melankóliája persze nem puszta írástechnikai erőfitogtatás, fontos gondolatok gördülnek elő a kilométeres mondatokból. Anélkül, hogy pontosan tudnánk, hol és mikor játszódik (most épp egy dél-alföldi kisvárosban, valamikor a nyolcvanas években, de bárhol Magyarországon és bármikor az elmúlt 50 évben) letaglózó és tűpontos képet alkot a magyar közállapotokról és néplélekről. A szöveg sűrű szövedékében bolyongva sötét, komor világ bontakozik ki előttünk. Az általános csüggedtség, lemondás és reménytelenség közepette minden tönkremegy, lepusztul - nem csak az épületek, az infrastruktúra, de maguk az emberek is. Van, aki giccses, talmi álomvilágba próbál menekülni lakása rejtekében, más pedig egy szellemi fellegvárba barikádozza el magát a valóság elől.
Művészi látleletet kapunk egy olyan társadalomról (mert ne legyenek illúzióink, a kisvárosban leírt jelenségek az egész országra kivetíthetők), ahol minden szép és jó belefulladt az erkölcsi és szellemi posványba. A tehetséges, intelligens, rátermett emberek rég elhagyták e földet, vagy őket is lehúzta végül a mocsár. Itt csak azoknak terem babér, akik kellően kisstílűek, hogy beérjék a szemétdombon uralkodással, vagy akik kellően ostobák ahhoz, hogy ne vegyék észre, mi zajlik körülöttük.
Az ellenállás melankóliája tehát kétszeresen is be van ágyazódva az édes magyar anyaföldbe, hiszen egyrészt semmilyen más nyelven nem íródhatott volna meg ebben a formában, másrészt pedig semmilyen más miliő nem adott volna hozzá ihletet. Épp emiatt jelent kétszeres erőpróbát az elolvasása is, mivel a tekervényes mondatok végigkövetése teljes odafigyelést igényel, a sötét hangulat pedig a lelkünkre nyomja rá a bélyegét. Mégsem ezek határozzák meg az olvasmányélményt, a megszokás rövid kezdeti fázisa után elkapja az embert a "futómámor". Újra meg újra rácsodálkozik a gyönyörű, költői sorokra, és a gondolatokra, amik neki sosem jutottak volna eszébe (vagy ha mégis, nem tudta volna így szavakba önteni őket), de most már örökre az eszébe vésődtek.
Krasznahorkai műve megadja nekünk azt a ritkán tapasztalt büszkeséget, hogy a saját anyanyelvünkön olvashatunk egy igazi remekművet, amit ráadásul értünk és értékelünk is. Hiába a lehúzó társadalmi kórkép, ha így van megírva - úgy tűnik a trágyadombon nőnek a legszebb virágok.
