Lám-lám, King véres jelenetek, gyomorforgató részletek nélkül is tud jó könyvet írni! Sőt, megkockáztatom, hogy a horrorelemek nélkül még mélyebb, komolyabb mű születhetett - nagyobb teret kaptak a lelki és társadalmi fejtegetések, amiknek King amúgy is a mestere. A kötetben négy, lazán összekapcsolódó történet kapott helyet, ezekben több karakter is újra meg újra felbukkan, és nagyjából időrendben is követik egymást. Van persze egy kis misztikum, főleg az első (és leghosszabb) novellában, de a hangsúly ezúttal valóban egy társadalmi jelenség megértésén van. A szerző a saját generációját veszi górcső alá, azokat, akik a legendás 60-as években voltak fiatalok. Ők voltak azok, akik hippiként hirdették a "Szeretkezz, ne háborúzz!" jelszavát, és hosszú hajjal, befüvezve lázadtak hol koncerteken, hol tüntetéseken - és ők voltak azok is, akik Vietnám dzsungeleiben harcoltak valami megfoghatatlan célért, jobbára a puszta túlélésért, hogy aztán a háborús események egész életükre rányomják a bélyegüket. Ez a két, egymással teljesen ellentétes értékeket valló csoport alkotta az utolsó "elveszett generációt" (az elsőt az első világháborút fiatalon átélők alkotják), akik King szerint semmilyen hozzájuk fűzött reményt nem váltottak be, és akik élete egytől-egyig fiatalságuk megcsúfolása lett. Az egykori hippik tökéletes mintapolgárrá változtak, és élik a csillivilli, tárgyakkal telezsúfolt amerikai álmot, megalapozva a fogyasztói társadalom kialakulását. A bátor, csillogó szemű kiskatonák testileg-lelkileg megtörve tértek haza, a poszttraumás stressz tünetei miatt képtelenek visszailleszkedni a társadalomba, és jobbára a "vietnámi veterán" címke mögé bújva próbálnak túlélni.

A négy történetben King okosan négy életkorban mutatta be szereplőit, az elveszett generáció képviselőit. Az elsőben Bobby Garfield, Carol és Sully gyerekként jelenik meg, ez a novella az ártatlan gyerekkor és a kamaszévek közötti vékony határmezsgyén játszódik, amikor a gyerekek már szinte mindent értenek a felnőttek világából, de azért még észreveszik a csodát is. Bobby egy idős emberben, Ted-ben igaz barátra talál, a szeretetre éhes kisfiú életében örökre nyomot hagy az utolsó gyermeki nyár. Kortárs kapcsolatok, szülő-gyerek viszony, mélyenszántó beszélgetések könyvekről és egy kis kikacsintás a Setét Torony világába (King fantasy-sorozata) - ez mind belefért ebbe a tartalmas, megkapó novellába, ami egyúttal sajnos a kötet csúcspontja is.

A következő történet az egyetemista Pete Riley-t állítja a középpontba, rajta keresztül ismerjük meg a 60-as évek átlagos fiataljának életét, akit megérint a forrongó diáklázadások szele. Pete megismerkedik Carol-lal az előző novellából, és átéli az első igazi szerelem minden örömét és fájdalmát. Közben harcot vív a koliban eluralkodó kártyajáték (hearts) iránti függőségével, és próbál bentmaradni az egyetemen, mert ha kibukik, irány a katonaság és Vietnám. Csoportnyomás, felnőtté válás, identitáskeresés - ezek a fő csapásvonalak.

A harmadik novella főhőse Willie Sherman, az első történet egyik mellékszereplője, akinek egy napját követjük végig a nyolcvanas években. A középkorú férfi látszólag egy átlagember életét éli, felesége van, családi háza, minden nap vonattal jár dolgozni egy New York-i irodaházba. De aztán szép lassan kiderül, hogy ez csak a látszat, és Willie belső démonait kergeti nap nap után. Gyerekkori tettéért még mindig bűntudata van, ami kényszeres cselekedetekben manifesztálódik, a Vietnámban töltött idő pedig testileg tette tönkre.

Az utolsó novellában az első történetben megismert Sully egykori katonatársa temetésére utazik, és egy másik veteránnal elevenítik fel az eseményeket. Több karakter neve is felbukkan a kötet többi részéből, de a leghatásosabb jelenet az épp szívrohamban haldokló Sully látomása: az autópályán rekedt kocsikra hirtelen mindenféle tárgyak kezdenek záporozni, megsebesítve vagy megölve egy csomó embert - zseniális utalás lehet ez az elveszett generáció tárgyközpontúságára és az ebből eredő konzumerizmusra.

A könyvben helyet kapott még egy rövid visszatekintés is, amiben az ötvenes éveiben járó Bobby Garfield visszatér szülővárosába, régi barátja, Sully temetésére. Ezen a pár oldalon végül minden szál összeér, és értelmet nyer minden apró utalás - egy elnyűtt baseball-kesztyű jóvoltából.

King tehát megmutatta, hogy milyen az, amikor brutális helyett egy okos és érzelmes könyvet ír, amiben jut idő olyan finomságokra, mint egy könyvekről folytatott tartalmas beszélgetés ("Egy könyv olyan, mint egy szivattyú. Nem működik, amíg nem teszel bele valamit."), vagy egy szépen végigvezetett elemzés egy egész generációt meghatározó társadalmi jelenségről. 

– Sok korunkbeli embert kedvelek egyenként – folytatta –, de gyűlölöm a nemzedékemet, Sully. Volt rá lehetőségünk, hogy mindent megváltoztassunk. Tényleg volt. Ehelyett megelégedtünk a formatervezett farmerekkel, két jeggyel Mariah Careyre a Radio City Music Hallba, a törzsutas mérföldekkel, James Cameron Titanic-jával és a nyugdíjas portfóliókkal. Az egyetlen generáció, amely közel áll hozzánk tiszta, önző élvhajhászással, a húszas évek úgynevezett Elveszett Nemzedéke; de azok legtöbbjében legalább volt annyi tisztességtudás, hogy nem józanodtak ki. Mi még ezt se tettük meg. Öregem, mi csak szívtunk.