Az évet egy kijózanító, fejbe kólintó olvasmánnyal kezdtem, ami a gyakran sejtett, néha megértett, majd újra elfeledett igazságot vágja a karácsonyi-szilveszteri csillogásból a januári szürkeségbe lépő arcunkba. Ray Bradbury elkeserítő jövőképe a Szép új világ és az 1984 nyomdokaiba lép, valamiért mégsem került be az irodalmi kánonba, nem lett annyira közismert, mint elődei. Elképzelhető, hogy az emberek belefáradtak a disztópiák olvasásába, és egy harmadik a sorban már nem szólt akkorát, meg hát nehéz is volt már újat mondani a témában. Bradbury nem is törekszik teljes képet alkotni a jövő társadalmáról, inkább csak felvillantja annak néhány részletét.

Ez a felvázolt jövőkép is épp elég nyugtalanító, talán azért, mert Orwell és Huxley néha kissé elrugaszkodott elképzeléseihez képest Bradbury ötletei sokkal reálisabbak, és sokkal közelebb állnak a megvalósuláshoz. Hogy 70 év távlatából az író pusztán ügyesebb jósnak bizonyult, vagy saját korának jelenségeiből ilyen jól ráérzett, milyen is lesz az élet a 21. században, azt sosem fogjuk megtudni. Egy biztos: a Fahrenheit 451 újra ráébreszt a kultúra, azon belül is a könyvek, az olvasás fontosságára. Főhőse, Montag egy "tűzőr", aki többi társával együtt a könyvek felkutatásáért és elégetéséért felelős. Ebben a világban betiltották az olvasást, a könyveket pedig megsemmisítették. Az emberek boldogan élnek egyforma házaikban, és fogalmuk sincs, ki az a Shakespeare vagy Dickens. Nem gyötrik őket zavaró gondolatok, vagy ha mégis, bekapcsolják az óriási, falméretű tévéjüket, aminek zaja elnyom minden mást. Ha pedig ez sem segít, még mindig ott vannak a különféle tabletták, amiktől rögtön elszáll az ember minden gondja. Az iskolában fölösleges adatokkal tömik a fejüket, hogy azt higgyék, használják valamire az agyukat, de a fontos összefüggéseket nem magyarázzák el nekik.

Amint mondtam, az első: a színvonalas tájékoztatás. A második: a szabad idő, hogy megemésszük azt. A harmadik: hogy a kettő egymásra hatásán alapuló tetteinket jogunk legyen végrehajtani.

Montag ugyanazt az utat járja be, mint több más disztópia főszereplője is, azaz egyre inkább a társadalom perifériájára szorul miközben egyre több dolgot ért meg abból a rendszerből, aminek nemrég még ő is a részét képezte. Végül elkerülhetetlenné válik a konfrontáció az uralkodó rend őrzői és az azt megzavaró egyén között, és Montag "kitaszítottá" válik. Eddigi életét maga mögött hagyva egy teljesen új sors vár rá, amikor megismerkedik egy bujkáló értelmiségiekből álló csoporttal, akik már nem csak a saját életükért felelnek, hanem a memóriájukban őrzött, írásos formában már nem létező irodalmi alkotásokért is.

A legtöbb embernek nem áll módjában ide-oda utazgatni, mindenkivel beszélni, a világ valamennyi városát megismerni. Nincs ennyi időnk, pénzünk, ennyi barátunk. Azok a dolgok, amelyeket maga, Montag, keres, léteznek a világban, az emberek kilencvenkilenc százaléka azonban csak a könyvekben fogja megtalálni őket.

Egy könyvekkel foglalkozó blog gazdájaként és amúgy olvasó emberként tényleg egyre ritkább és veszélyeztetettebb állatfajnak érzem magam. Egyre kevesebb emberrel tudok könyvekről beszélgetni, és egyre több fura pillantást kapok, ha úgy kezdek egy mondatot, hogy "Olvastam egy tök jó könyvet...". Nincs idő könyvekre, mert meló van velük, el kell olvasni, ki kell hámozni magunk számára az értelmét, és még jobb kedvre sem derít sok esetben. Sokkal egyszerűbb leülni a tévé elé, és zsibbasztani az agyunkat valami készen kapott, pörgős tartalommal, amivel semmi más dolgunk nincs. Nem vagyok képmutató, én is szoktam filmeket nézni, de tévéműsorokat lassan már egyet sem tudok élvezni. Sajnos tökéletesen érzékelhető a Bradbury által felvázolt folyamat, ami során az embereket leszoktatják az olvasásról és vele együtt a gondolkodásról. 

Nem kell könyvet égetni a kultúra elpusztításához. Elég, ha leszoktatják az embereket az olvasásról.

Ami valóban hátborzongató a Fahrenheit 451-ben, hogy Bradbury még arra is ráérzett, hogy ez a leszoktatás nem erőszakkal fog megtörténni, hanem az "emberek védelmében". Ha sértett egy kisebbséget vagy társadalmi csoportot egy mű, akkor azt betiltották, a nyilvánosság legnagyobb egyetértésével, hiszen senki sem akart rasszistának vagy homofóbnak tűnni - nagyon emlékeztet ez napjaink eltörléskultúrájára. Szép lassan minden alkotás erre a sorsra jutott, és felnőtt egy olyan generáció, aki már nem emlékezett arra, milyen is a képernyő bámulása helyett beszélgetni vacsora közben, vagy hogy milyen érzés számunkra fontos gondolatokra bukkanni egy vadidegen által írt könyv lapjain. Az embereket leszoktatták arról, hogy használják az agyukat, hogy bizonyos tények között meglássák az összefüggéseket, hogy kritikusan gondolkodjanak. Ez kényelmes volt nekik is, és a kormányuknak is, ami így egy könnyen irányítható, a propagandát szentírásnak vevő, passzív szavazóbázist kapott. S lassan már azt sem tudom, hogy könyvről írok-e vagy valóságról, múltról vagy jövőről, esetleg jelenről...

A könyvek talán félig-meddig kihúzhatnak minket a sírból. Talán megakadályozhatnak abban, hogy újra ugyanazokat az őrült hibákat kövessük el.