Elképzelni sem tudom, mekkora bátorság kellett ennek a könyvnek a megírásához. Szembe kellett hozzá nézni a feldolgozatlan traumákkal, régi sérelmekkel, a soha nem múló gyásszal. D. Tóth Kriszta ugyanis saját, korán elvesztett édesanyja bőrébe bújva idézi fel az asszony életét: fiatalságát, élete nagy, kihagyott lehetőségét, házasságát, gyermekei születését, válását és végül halálos betegségét. Az emlékekből egy sziporkázóan okos, belevaló, öntudatos nő képe rajzolódik ki, akiben egész életében ott motoszkál az elszalasztott lehetőség gondolata.

A regény fő motívuma épp ez a "Hufnágel Pisti-jelenség", a másik férfi, a másik élet, a "mi lett volna, ha..." dilemmája. Bora még egyetemistaként találkozik egy angol gróffal, aki megkéri a kezét, és egy új világot nyit meg a lány előtt, tele utazással, izgalommal, csillogással - ám Bora mégis Magyarországot és Mikit választja. Azt, hogy ez a százszor elképzelt, végletekig idealizált párhuzamos valóság mennyire légbőlkapott és hamis volt, az csak a visszaemlékezések közé beszúrt újságcikkekből derül ki számunkra és Bora lánya - az írónő - számára is. Borának tehát maradt Miki és Budapest, aztán már csak Kaposvár, a vidéki élet őrjítő egyhangúsága, a kisgyerekes hétköznapok idegőrlő monotonitása. A nőnek, aki nemrégen még színészi karrierről meg világkörüli utazásról álmodott, maradt az óvoda-közért-konyha szentháromsága. Egyedül a tanári pálya hozott némi színt az életébe, a katedrán, diákjai csillogó tekintetétől övezve újra megvillanthatta karizmatikus személyiségét. Miközben látszólag idilli családi életük volt, és a vidéki miliő tökéletes volt gyermekeik számára, Miki folyamatosan érezte, hogy ez mennyire kevés a feleségének.

A családjáért meghozott áldozat végül sajnos visszafelé sül el, a mélyben rejtegetett elégedetlenség megmérgezi házasságukat, és Boráék elválnak. Az írónő és öccse körül eddig létező védőburok egy pillanat alatt szétpattan, és gondtalan gyermekkoruk egy csapásra véget ér. Vajon ha Bora nem nyomja el ennyire alaptermészetét és vágyait, ha Budapesten maradnak, ha vállalhatott volna szerepeket, akkor is így alakult volna az életük? Lánya egyszerre megértő és vádló, egyszerre érti meg nőként és anyaként, de gyermekeként hibáztatja is anyját kudarcba fulladt házasságukért. Miért nem volt neki elég a kispolgári élet, a két szép gyerek, a sikeres tanári pálya? És ha nem volt elég, miért nem volt bátorsága tenni az álmaiért? 

Valójában Bora élete teljesen átlagos, rengetegen élnek kompromisszumokkal teli életet, rengetegen választják a komfortzónát a kitörés helyett és persze számtalan házasság megy tönkre azért, mert a felek teljesen mást vártak a saját életüktől. Amitől mégis rendkívülivé emelkedik ez az asszony, az a sorok közül felé áradó mérhetetlen szeretet, és D. Tóth szépséges megemlékezése. Az egész mű fényes, kristálytiszta nyelvezettel íródott, szépirodalmi magasságokba emelve egy lány gyászmunkáját.

A lelki utazáson túl remek korrajzot is kapunk a 80-as, 90-es évek Magyarországáról, dübörög az Omega, az ifiklubok, építőtáborok, mindenki a Balcsin nyaral, kempingben, lerobban a Zsiguli, ledől a szocializmus. Legyen az Józsefváros, Somogy megyei falu vagy Kaposvár, D. Tóth minden helyszínnek képes megragadni a hangulatát. Remek olvasmányélménynek bizonyult ez a kötet, nem véletlen repültem rajta végig egy nap alatt.