Nem igazán lehet regénynek nevezni a szó mai értelmében Rabelais művét, ami egyrészt rémesen hosszú, másrészt tele van idézetekkel, utalásokkal és felsorolásokkal. Benne rejlik a reneszánsz műveltség egész tárháza, a szerző mintha kérkedne kora tudásával és lépten-nyomon teljesen felesleges betoldásokkal szakítja meg a cselekményt - ami valójában nem áll másból, mint két óriás, apa és fia eszmecseréjéből mindenféle emberekkel.

A fentiekből látható, hogy nem sikerült igazán komolyan vennem Gargantua és Pantagruel történetét, elmélyedésről szó sem lehetett, a közbeékelt latin és görög mondatok, felsorolások és listák miatt pedig sokszor csak átlapoztam a fejezeteket. Teljesen akkor engedtem el a regényt, amikor egy egész fejezet szólt arról, hogy Gargantua mi mindennel törölte ki a fenekét gyerekkorában. Biztosan van, aki ezt is a középkori irodalmi stílus sajátosságával, meg Rabelais humorával magyarázza, és nyilvánvalóan túl dilettáns vagyok, hogy ezt értékeljem, de nem szeretem, ha olvasóként teljesen hülyének vagyok nézve. Attól még, hogy lapokból áll és van borítója, még nem biztos, hogy ez egy könyv.