Furcsa ilyet írni egy Stephen King-regényről, de igazán kellemes élmény volt elolvasni. A mester ezúttal félretette a horrort, a véres részleteket, és írt egy laza krimit, minimális természetfölöttivel. Szinte már „feel good”- regénynek is beillik, annyira szívderítő volt egy-egy epizód. A Joyland nevezetű vidámpark sajátos mikrovilága, a vurstlisok egyedi nyelvezete, a csillogó felszín mögötti kemény, de hálás munka legalább annyira érzékletesen jelenik meg, mint az amerikai kisvárosok közössége King más műveiben. Teljesen magával ragadott ez a világ, amiben persze a pénz az úr, de itt a kedves vendég nem akármit kap a pénzéért, hanem vidámságot. Ki mondhatja el még magáról, hogy jókedvet árul?

A könyv másik erőssége a főhős, Devin Jones. Az ő személyiségfejlődése jóval izgalmasabb, mint a cselekmény többi része. Enyhén depressziós, összetört szívű egyetemistaként érkezik nyári munkára Joyland-be, hogy aztán a hely varázsa és az itt szerzett tapasztalatok hatására egy határozott, magabiztos(abb), önmaga értékeivel tisztában lévő fiatal férfi térjen vissza a tanulmányaihoz. Idősebb férfiként idézi fel ezt a meghatározó nyarat, őszintén és némi öniróniával vallva az első szerelmi csalódásról. A hely szelleme (sic!) és Devin lelke egészen különleges módon csengenek össze, és ez a szoros kapcsolat adja a történet gerincét. 

Emellett a krimis-gyilkosos vonal szinte teljesen elsikkad, amúgy sem rajongok érte, de voltaképpen nélküle is megáll a lábán a regény. King műveibe nem kell túl sok mindent belemagyarázni, ez alól a Joyland sem kivétel, de egy mezei ponyván azért jócskán túlmutat. A horrormester ezúttal féket tett véres kezére, így a gyengébb idegrendszerű olvasók is bátran választhatják ezt a munkáját. Akik pedig vérbeli (he-he) King rajongók, megismerhették a szerző visszafogottabb, nyugodtabb oldalát.