Már minden megvolt egyszer, már minden megtörtént egyszer. És már mindent megírtak egyszer.

Egy sorozat utolsó részét olvasni - ha igazán tetszett a történet - keserédes érzés. Egyszerre várjuk, hogyan is végződnek hőseink kalandjai, és sajnáljuk, hogy többé nem olvashatunk róluk. Ha tényleg megérintett minket a könyv, akkor még napokig sajgó hiányérzet marad utána a lelkünkben, és csak nehezen vesszük rá magunkat egy újabb történetre. Sapkowski regénysorozata számomra egy ilyen olvasmányélmény volt, és bár még hátravan egy előzménykötet a Vaják-univerzumból, a fő cselekményszálnak végérvényesen vége. Ebben az utolsó kötetben minden tudását megmutatja a lengyel szerző, szó szerint más dimenzióba emeli Ciriék történetét, és azt hiszem méltó befejezést sikerült alkotnia az utóbbi idők legsikeresebb fantasy-sagájához.

A sorozat lezárása hű maradt az író által aprólékosan felépített világhoz, és nem lett sem túl szirupos, sem túl patetikus. Nincs katarzis, nincsenek hamis tanulságok, sem álságos happy-end. Sapkowski keserédes véget kanyarított karaktereinek és az egész kitalált társadalmának. Jó és rossz harcában szerinte nincs végleges győztes, csak átmenetileg felülkerekedő erők. A háborút lezáró béketárgyalások során aprópénzre váltják a hősiességet és az önfeláldozást, a győztesek gőgösen porig alázzák a veszteseket, akik titokban bosszút esküdnek. Néhány emberöltő, és az egész kezdődik elölről, nincs megnyugvás, a történelem ismétli önmagát, az emberek pedig nem tanulnak a hibáikból.

Ez a fordulat voltaképpen nem meglepetés az előző részek szellemiségének ismeretében. Ami viszont (nekem legalábbis) legtaglózó, megdöbbentő és "mind-blowing" élményt jelentett, az Ciri történetszálának kibontása és lezárása. Ahogy már írtam, Sapkowski más dimenzióba emeli ezt a történetet, és ez nem túlzás. Az útját kereső kamaszlány már nem csak ezen, hanem más világokban is próbál rátalálni önmagára és szeretteire. Kétségbeesetten ugrál térben és időben, elképesztő dolgokat tapasztal, míg végül hazatalál Geralthoz és Yenneferhez. Ám rövid látogatásai nyomot hagynak azokban a világokban, és visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el. Mondák hőse lesz, legendák születnek az ezüsthajú, fekete lovon vágtató lányról, történészek vizsgálják élete minden mozzanatát, festők örökítik meg tetteit. Sapkowski arra tesz kísérletet, hogy egyszerre mutassa be a szereplők valódi kalandjait, és azt, hogy ezek hogyan maradnak fenn az utókor emlékezetében. Az irodalmi emlékezet, a krónikák torzításai, a források hiánya mind olyan tényező, ami a "saját" történelemszemléletünket is befolyásolja. Az, hogy ezt beemeli egy populáris irodalmi alkotásba, rendkívül modern és forradalmi gondolat.

Ez a posztmodernizmus érhető tetten abban is, ahogy Sapkowski más szerzők munkáit beemeli a regényébe. Már az előző részben elindult ez a folyamat: a fejezetek elején mindig állt egy-egy idézet, de eleinte csak a Vaják-univerzum "szerzőitől". Aztán szép lassan megjelentek Tolkien, Shakespeare vagy Villon gondolatai, először csak idézetek formájában, aztán magában a történetben is. Legnagyobb részben mégis az Artúr-mondakörhöz nyúl Sapkowski, Nimue és Galahad alakjának megjelenítésével lényegében összekapcsolja a két világot.

Na és mi történt Geralt-tal, a címadó karakterrel, aki akkora utat tett meg a "végzetéért"? Egy kívülálló, aki egyre jobban bevonódik a körülötte zajló eseményekbe, aki magányos farkasból felelős mentorrá, majd egy csapat vezetőjévé válik, egy érzelmekre képtelen mutáns, aki rátalál a szerelemre - ez mind Geralt, és a könyvek nem csak Ciri, hanem az ő fejlődésének krónikái is. Az ő sorsa példázza legékesebben a regénysorozat szellemiségét: mindez a jellemfejlődés, az önfeláldozás a szeretteiért értelmetlennek és fölöslegesnek látszik, hiszen nem jár érte jutalom. Geralt sem kap boldog végkifejletet - illetve nem azt a véget kapja, amit mi boldognak gondolnánk, hanem azt, ami eddigi életének ismeretében a leghitelesebbnek tűnik - ettől függetlenül az ő utolsó jelenete a kötet leggyönyörűbb momentuma.

Ideje tehát búcsút venni a Vaják-sorozat különleges, semmihez sem hasonlítható, de mégis annyira ismerős világától. Végigkísérhettük nemcsak a szereplők, hanem az író fejlődését is, aki minden kötettel többet mutatott meg tehetségéből és az általa megálmodott univerzumból, a történet végére pedig helyet talált saját magának az irodalmi kánonban.

Minden távozás egyúttal visszatérés is, minden búcsúzás üdvözlés is, minden visszatérés elválás is. Minden egyszerre a kezdet és a vég.