Egy zátonyra futott házasság rövid és tragikus története, egyben egy nagy sikerélmény számomra, hogy eredetiben, olaszul is megértettem legalább a 80%-át, pedig egy lélektani, belső monológokkal tarkított regényről van szó.

Nem ismerem a pontos okát, miért élvezem ennyire a mások fejébe, kapcsolataiba belemászós könyveket, de biztosan van benne egy kis kíváncsiság is. Hiába kitaláltak a karakterek, mégis kicsit olyan, mintha beleshetnénk a magánéletükbe, konfliktusaikba. Jelen esetben Riccardo és Emilia hamvába holt házasságának darabokra hullását kísérhetjük figyelemmel. Az alapvető gondot az jelenti, hogy a két ember teljesen félreérti egymást: Riccardo abban a hitben vállal jól fizető, de gyűlölt munkát (drámaíróként forgatókönyveket ír), hogy a szép lakással, autóval, bejárónővel majd boldoggá teszi fiatal feleségét. Emilia pedig azt hiszi, hogy férje azért hagyja kettesben főnökével, hogy általa jusson előre a karrierjében. Ez a véletlen közjáték indítja el a nőben azokat a lelki folyamatokat, amik végül a regény címét is adó, férje iránt táplált megvetéshez vezetnek.

Adott tehát két, egymást szeretni próbáló, de nem tudó fél, akiket a nemek közötti kettős mérce még távolabbra lök egymástól. Mindkettejüknél elcsattan egy házasságon kívüli csók, ám amíg Riccardo egy kézlegyintéssel elintézi az övét, addig Emiliáét valóságos tragédiának, árulásnak éli meg. Az egész regényre jellemző a férfiközpontú megközelítés, Emilia gondolatait csak férje értelmezésein átszűrve ismerhetjük meg, ráadásul rajta kívül nincs is más női szereplő.

Érdekes kettősség figyelhető meg Riccardo kifinomult, intelligens belső monológjai és sokszor durva, erőszakos megnyilvánulásai között. Miközben az Odüsszeia megfilmesítésére készül, óhatatlanul is párhuzamba állítja saját házasságát Odüsszeusz és Pénelopé kapcsolatával. Érdekes gondolatmenetekben fejtegetik filmes kollégáival az ókori görög hős motivációját, szándékait, újabb és újabb értelmezési lehetőségeket találva a nagy klasszikushoz. Ugyanezt tette pár évtizeddel később Margaret Atwood, aki viszont Pénelopé szemszögéből írta újra a legendás eposzt.

Ezek az éles kontrasztok igazán vibrálóvá teszik a könyvet, és noha nem tudtam maradéktalanul elfogadni a szereplők érveit, örülök annak, hogy értettem a művet annyira, hogy ne értsek vele egyet.