Igazán kellemes meglepetésként ért most ez a könyv, aminek egy része kötelező olvasmányként már megvolt az egyetemen - persze akkor kedv és idő híján nyűg volt az egész. Most került rá újra sor, és milyen jó, hogy rávettem magam mindhárom kisregény elolvasására! Bár a kötet felét kitevő A famászó báró a legismertebb és legjobb történet, A nemlétező lovag és A kettészelt őrgróf is szórakoztató olvasmányok. A történelmi díszlet ellenére ízig-vérig modern regényekről van szó, amik rengeteg izgalmas kérdést feszegetnek.

Kezdjük is mindjárt A nemlétező lovaggal, ami a keresztesháborúk idejébe repít bennünket, és gyorsan leszámol minden, a korszakra rakódott pátoszos téveszmével. A lovagok nem mint az erkölcs bajnokai jelennek meg, hanem mint a lovagi kódexbe belemerevedett, önálló gondolkodásra képtelen, tohonya fickók. A nemesi bosszú jogát úgy adják-veszik, mint a tőzsdén a részvényeket, például egy halott apa megtorlása két testvérbosszúval egyenértékű, stb. Calvino ugyancsak csúfot űz a Szent Grál lovagjaiból is, akik bár szüzességi fogadalmat tettek, annak korántsem vetik alá magukat. Talán ez az egyetlen lovagregény a világon, amiben nem a csatajelenetek a hangsúlyosak, hanem azok az epizódok, amikben ezek a felmagasztosult, legendává vált hősök az emberi arcukat mutatják, és kiderül róluk, mennyire esendőek is valójában. Kivéve persze Agilfulo-t, aki mindig, minden helyzetben lovagként viselkedik, minden szabályt betart, mindig tudja, mit miért tesz, és... nem létezik. Hogy is létezhetne, amikor voltaképpen egy ideált testesít meg az üres páncél, egy elérhetetlen lovag-képet, aki tökéletessége ellenére egyáltalán nem válik szimpatikussá.

Ugyanez a téma köszön vissza A kettészelt őrgróf című kisregényben is, ami már a török háborúk idején játszódik. Hogy, hogy nem, egy borzalmas harci sérülés következtében Medardo di Terralba grófnak csak a rosszabbik fele tér haza a háborúból. Az élettel szinte összeegyeztethetetlen sérüléssel való együttélést tudjuk be mesés elemnek, és a fizikai meghasonlást helyettesítsük be a katonák tipikus poszttraumás stressz-szindrómájának lelki tüneteire, és máris egy modern problémánál vagyunk. A gróf tehát mindenféle válogatott gaztettet hajt végre birtokán, teljesen kifordul önmagából, míg egyszercsak, jóval később, de hazatér a másik fele is - a jó. Azt gondolhatnánk, hogy innentől jó és rossz párharcát követhetjük majd nyomon, de nem: a tökéletes rosszaság legalább annyi bajt okoz, mint a tökéletes jóság. A béke, a harmónia kulcsa ezek egyensúlyában rejlik, ahogy ez a regény boldog, de teljesen valószerűtlen lezárásából kiderül.

Végül pedig Calvino A famászó báró történetével zárja le "történelmi" kisregényeinek sorát, amiben egyrészt az elveinkhez való vak ragaszkodás - jelen esetben elég extrém - következményeit, másrészt pedig a természethez és a társadalomhoz való kapcsolódás egy alternatív módját mutatja be. Egy gyermeki csínynek induló döntéssel a 12 éves Cosimo véget vet korábbi kényelmes, arisztokrata életének, hogy ezentúl a fákon éljen. Kalandjairól öccse számol be, és ő állít emléket egy különleges életútnak. Cosimo a felvilágosodás korának szülötte, tettei tökéletesen tükrözik az új eszméket: leszámolni a régiek rangkórságával, új világrendet létrehozni. Cosimo ehhez nem el-, hanem felvonul a társadalomból, és ez az új perspektíva teljesen más látásmódot kínál számára. Robinson és Walden nyomdokaiba lépve saját képére kezdi formálni az erdőt, szoros szimbiózisban élve a természettel, de mégsem elvadulva. Cosimo azonban túlságosan karizmatikus személyiség ahhoz, hogy ne foglalkoztassa az alatta élő emberek sorsa, és egy idő után a vezetőjükké is válik, a környék legendás alakjává, akiről messze földön is hallottak. Miközben pedig Cosimo a fákon éli az életét, alatta elvonul az egész 19. századi történelem: franciák, angolok, osztrákok, törökök és oroszok lépkednek az ősi fák alatt, a változás szelét hozva magukkal.

A három történet már önmagában is szórakoztató, de Calvino könnyed, elegáns stílusa, finom iróniája sokat tesz hozzájuk, arról nem is beszélve, hogy annyi ötlet, gondolat bukkan fel bennük, amiről néhány túlírt regényóriás csak álmodozhat.