Felkavaró, rémséges és mégis jelentős regény a diktatúra pszichológiájáról. Sokan és sokféleképpen írtak már a dicstelen 20. század közepének zsarnokairól, elnyomó rendszereiről, közelítették már alulról, az elnyomottak szemszögéből, követték már végig családok hányattatásait generációkon keresztül, íródtak elvontabb, allegorikusabb művek a diktatúrák általános jellemzőiről egy fiktív országban. Vargas Llosa egy teljesen más utat választ, és egy nagyon is valóságos, hús-vér diktátor végnapjait meséli el. A Dominikai (most már) Köztársaság egykori vezére, Rafael Trujillo személyi kultusza a közép-amerikai térségben egyáltalán nem volt egyedülálló, sőt, nagyjából ez volt az uralkodó államforma az 50-es évek környékén arrafelé. Az viszont, hogy 30 évig képes volt megtartani hatalmát, szinte példa nélküli (leszámítva Fidel Castrót Kubában). 

A perui szerző azonban nem egy egyszerű életrajzi regényt írt, hanem három idősíkon szövi a történet szálait. Az első a már említett Trujillo tündöklése és bukása, vagyis néhány, a diktátor fénykorába visszatérő ugrással megszakítva, de lényegében a "Kecske" utolsó napjai. Ezek az ugrások élesen kirajzolják az ellentétet Trujillo széteső rendszerének romjai és a "dicső múlt" között. A másik idősík voltaképpen az első lezárultakor kezdődik, mégis párhuzamosan olvashatjuk a kettőt: ez a Trujillo ellen elkövetett merénylet krónikája. Számomra ez volt a legizgalmasabb, és szerintem ritka az olyan irodalmi alkotás, ami ennyire részletekbe menően képes feltárni a merénylők hátterét, lelki folyamatait, majd pedig lekövetni a menekülés, a megtorlás és a feloldozás lépéseit. Ez a szál kezdetben egy krimihez hasonlított, de hamar átváltott kőkemény thrillerbe, egy ponton pedig förtelmes horrorba. A harmadik történetsík jóval az események után játszódik az akkori jelenben, és főhőse Urania, Trujillo egykori bizalmasának lánya, aki még kamaszként menekült el az országból. Most visszatér, hogy szembenézzen folyton kísértő múltjával és megpróbálja feldolgozni az életét beárnyékoló traumát.

Annak ellenére, hogy dél-amerikai szerzőről van szó, Vargas Llosa művében nyoma sincs a mágikus realizmusnak, sőt, kimondottan a valóság megragadására szorítkozik - ami minden fantasztikus elem nélkül is éppen elég "hatásos". Szinte már dokumentarista pontossággal rögzíti a korszak meghatározó eseményeit, helyszíneit, személyeit, kivételt csak Urania és apjának karaktere létrehozásakor tesz, ők bevallottan fiktív szereplők. Egy ilyen jól dokumentált korszak esetében nehéz lehet a száraz tények rögzítésén túl valami pluszt adni, de Vargas Llosa megtalálta a középutat mágikus realizmus és dokumentarizmus között. Regénye azért válhatott klasszikussá, és Nobel-díját is annak köszönheti, hogy képes volt a diktatúra lelki mozgatórugóinak feltárására. Az angolszász szerzőktől már megszokott éleslátással mutatja be a szereplők motivációit, személyiségjegyeiket, hogy megmutassa a zsarnokság forrását és működésének mechanizmusát. Végül arra jut, hogy a túlfűtött és szenvedélyes latin emberek számára a hatalom két alappillére a pénz és a szex. Nagyon banálisnak hangzik ez a tanulság, mégis ilyen egyszerűen működött (működik?) a világ: akinél a hatalom, ő az alfahím, övé az első éjszaka joga, vele hálni megtiszteltetés minden nőnek. Ő osztja el a jól fizető állásokat - nyilván a családtagjai között, és egy kézmozdulattal emelhet valakit maga mellé vagy taszíthat a számkivetettségbe.

Ez a számkivetettség, kegyvesztettség készteti Urania apját olyan kétségbeesett lépésre, ami aztán örökké megmérgezi kapcsolatukat. A kamaszlány szüzességének felajánlása a rehabilitációért cserébe megbocsáthatatlan, de a diktatúra kicsavarodott működési elvei szerint logikus lépés. Más kérdés, hogy mi történik akkor, ha a vén "Kecske" már nem képes megnyalni a sót, miféle szörnyeteg szabadul el a macsóság kudarca után, és hogyan teszi tönkre egy kislány egész életét. Urania nem feloldozásért jön haza felnőttként, hanem rokonai előtt szeretné tisztázni magát - ám ezzel le kell rombolnia bennük apja iránti rajongásukat. Nem meglepő módon idős nagynénje inkább tagadásba menekül - láttuk ezt már Polcz Alaine-nél is.

Nincs katarzis a merénylők történetszálán sem, Trujillo halálával nem köszönt be a demokrata kánaán, nem jön el az emberek testvérisége - van helyette kegyetlen megtorlás, a diktatúra utolsó rúgásai az ártatlan családtagokat érik el. Ahogy a hatalom kiszolgálói, úgy a merénylők is sokféle utat választanak a túléléshez: van, aki nyíltan szembeszáll a hősi halálért, van, aki menekülőre fogja és mindenkit feláldoz, van aki a hitéhez fordul. Végül ketten élik túl a diktátor utáni hatalmi vákuumot, és valami rendkívül abszurd fordulatként hősi kitüntetést kapnak. De ez a lezárás sem kielégítő, ez sem "tiszta", ez is csak egy újabb húzás a véget nem érő taktikai harcban a hatalomért.

Egyáltalán nem könnyű olvasmány tehát A Kecske ünnepe, lemerülünk benne az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba, megmártózunk a legundorítóbb mocsokban, és a végén nem vár minket feloldozás, nem kapunk boldog végkifejletet, hanem bizony mi is koszosak leszünk. Vargas Llosa ugyanis tükröt tart elénk, amikor elgondolkodunk azon, hogy hasonló élethelyzetekben vajon mit áldoznánk fel a hatalomért, a túlélésért? Biztosan olyan feddhetetlenek vagyunk, ahogy azt biztonságos, kényelmes életünk elhiteti velünk?