Kész szenvedés volt ez a könyv... nem csak Werther, hanem az olvasó számára is. Először a címszereplő levelei, később pedig egy narrátor számolnak be a fiatalember reménytelen szerelméről és öngyilkosságáról. Mivel ez egy igen érzékeny téma, nagy körültekintéssel próbálok írni róla, és kissé árnyalni a történet olvasása közben felhorkanó háborgásomat.

Először is szögezzük le, hogy Werther beteg - nem tisztem megállapítani, hogy pontosan milyen mentális problémával küszködik, de túlérzékenysége, lobbanékonysága, hirtelen hangulatváltozásai, mániákus beidegződései miatt nem várhatjuk tőle, hogy úgy viselkedjen, mint egy egészséges lelkivilágú egyén. Ennek tudatában talán kissé elnézőbbek lehetünk a folyton panaszkodó, végtelen sirámokban sérelmeit fejtegető, családtagjait vádoló fiatalemberrel. Amit Goethe a szentimentalizmus stílusjegyeinek tudatában vetett papírra, az valójában a mániás depresszió tünetegyüttese.

Ha ilyen szemmel olvassuk a regényt, különösen fájó, hogy a környezetében senki sem tudott segíteni Wertheren. Abban a korban nyilván nem rendelkeztek mélyreható pszichológiai ismeretekkel, de az mindenki számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen, hogy a fiúval valami nincs rendjén. Családja mégis belekényszerítette egy általuk előírt és jóváhagyott szerepbe - persze jó szándékkal telve. Ami pedig plátói szerelemesét, Lottét, és annak férjét, Albertet illeti, ők egy percig sem tartották potenciális ellenfélnek Werthert. Nem véletlen, hogy Albert még jóval házasságkötésük után is nyugodt szívvel hagyta kettesben feleségét és főhősünket - tudat alatt ő is érezte, hogy nem kell tartania a labilis ifjútól.

Werther társasága akkor válik terhessé, amikor segélykiáltásai egyre kétségbeesettebbek és "hangosabbak" lesznek, és a társadalom perifériája felé kezd sodródni. Ezt már egy, jó hírnevére valamit is adó család sem engedheti meg magának, ezért lassan elfogy körülötte a levegő. 

Goethe tehát az érzelgős és finomkodó korstílusnak engedve megírta a bipoláris zavar első irodalmi diagnosztikáját.