Korszakának divatos regényei között, melyek mind valami titokzatos, rejtelmes kastély köré szőtt mendemondákról szólnak, Radcliffe műve a legszórakoztatóbb. A The Castle of Otranto Walpole-tól hiába forradalmi, hiába teremt meg egy teljesen új műfajt az első gótikus regény megalkotásával, olvasmányként szinte élvezhetetlen. M.G. Lewis The Monk című könyve pedig bár mutat némi fejlődést, olyan ocsmányul bánik női főszereplőivel, hogy kínos volt olvasni a sorait. Szerencsére a rémregények bölcsőjét nem csak férfikezek ringatták, hanem tehetséges nőké is. Ann Radcliffe vitt végre lelket az ódon várkastélyok sötét falai közé, és lett olyan zseniális művek előfutára, mint a Frankenstein vagy pár évszázaddal később a Rebecca.
Amikor azt mondtam, hogy a Mysteries of Udolpho szórakoztató, akkor egészen pontosan arra gondoltam, hogy a kortársaihoz képest az. Eszembe sem jutna egy bő 600 oldalas, leírásokkal és lamentálásokkal teleírt regényt ezzel a jelzővel illetni, ha manapság íródott volna. Radcliffe valahogy mégis olyan bájjal vezet végig az ártatlan Emily megpróbáltatásain, annyira jó érzékkel váltogatja a tájleírásokat, békés és félelmetes jeleneteket, hogy szép lassan elfogyott az a 600 oldal. Az is igaz viszont, hogy én Jókai regényeit is nagyon szeretem.
Szóval Emily, a főhősünk Dél-Franciaországban éli gondtalan életét szüleivel, ám az idill hamar szétfoszlik, az árván maradt nemeskisasszony ostoba és kicsinyes nagynénjénél köt ki, aki egy nyilvánvalóan érdekből kötött házasság révén Olaszországba költözik, Emilynek pedig muszáj vele tartania, hátrahagyva a szeretett családi birtokot és szerelmesét, Valancourt-t. Először Velencében, majd a rettegett Udolpho kastélyában tengeti napjait, temérdek megaláztatás és szenvedés közepette, miközben jó hírét és erényét is számtalan veszély fenyegeti mindenféle olasz nemesurak és banditák személyében. Természetesen a jó Emily hű marad Valancourt-hoz, és rengeteg kaland után visszatérhet otthonába és a rá epedve váró ifjú karjaiba.
Bűbájos történet, amibe néhol belerondít egy-egy hulla, ijesztő látomás és titokzatos zaj. Emily folyton titkos zugokat, termeket fedez fel, és szinte minden fejezetben elájul. Lélekjelenléte azonban sosem hagyja el annyira, hogy a szolgák előtt illetlenül viselkedjen, modora minden pillanatban kifogástalan marad. Hidegvérét akkor is megőrzi, amikor a drága jó Valancourt bizonyos párizsi kalandok miatt többé már nem lesz méltó férj-jelölt, és méltóságteljes könnyhullatások között felbontja jegyességüket. Milyen szerencse, hogy az egész csak egy ostoba félreértés volt csupán, amivel irigyeik áltatták őket, és a két szerelmes fiatal végül (illendő módon) újra egymásra talál.
Hiába tehát a francia és olasz helyszín, ez egy ízig-(kék)vérig angol regény, amiben az érzelmek sosem túláradóak, a "jó" karakterek kimértek és megfontoltak, és végül a legrémisztőbb jelenségekre is akad logikus magyarázat. És bár Jane Austen néhány évvel később a Northanger Abbey-ben már gúnyt űz a felkapott gótikus regény műfajából, az "Udolpho" kimagaslik kortársai közül. Lélekemelő tájleírásai, szerethető karakterei az első "jó" gótikus regénnyé tették.
