Régebben sok könyvet olvastam az ősmagyar-hun mondavilágról, de azóta bizonyos okok miatt elment tőlük a kedvem. Most mégis kezembe vettem Gárdonyi művét, ami  a hunok hatalmának csúcspontján-hanyatlásakor játszódik. Bár objektíven próbál közelíteni őseink bemutatásához (egy görög szolga szemszögéből), természetesen nem marad el a "bár barbárok, mégis nagyszerű, dicső nép" felismerés. Persze nem is vár mást az ember, mikor történelmi regényt olvas, Mátyás királyról sem olvasnánk szívesen, hogy egy törtető, másokon átgázoló zsarnok volt. Kellenek a mesék a honfoglaló magyarokról (akik valószínűleg pénzen vették az egész területet), az Európa többi népének orra alá borsot törő kalandozásokról, meg persze Mátyásról, aki álruhában mindig a nép között járt, és minden igazságtalanságot megtorolt, hiszen mindent látott (akárcsak Big Brother). Szóval kellenek a mesék, mondák, hogy az ember büszke lehessen arra, hogy kiktől származik, milyen nagyszerű emberek voltak történelmének hősei - csak akkor van baj, ha megrekedünk a múltban, illetve ha azt hisszük, csak az lehet jó, ami régi. Mert a múltban nem élni kell, hanem tanulni belőle, és felhasználni a jövő alakításakor - a jelenben.