Bár nekem túl vallásos a könyv, azért mégis érdekes helyzetjelentést olvasni a történelem egy rendkívül érdekes és zűrzavaros időszakáról: a kereszténység szárnybontogatásának és a római Nero császár ámokfutásának idejéből. A Nobel-díjas lengyel szerző teljes elfogultsággal, az objektivitás legkisebb jele nélkül ábrázolja a keresztényeket (ami nem hiba, csak engem zavarni szokott, ha valami/valaki túl tökéletes), és meg is tudom érteni, hogy akkoriban miért volt annyira szimpatikus ez a vallás, és nem is ártana a mai hívőknek sem visszatérni ezekhez az alaptézisekhez. Mára azonban a kereszténység is elérte ugyanazt az állapotot, mint az akkori Római Birodalom vallása: elszakadt az emberektől, korrupt lett, fanatikus és elkorcsosult. Az a vallás, ami kialakulásakor az emberi szeretetet és feltétlen megbocsátást hirdette, pár évszázad múlva vérengző keresztes hadjáratokat és inkvizíciós kínzás-sorozatot indított el, mára pedig az összes többi vallás hívőjét kiirtandó célpontként kezeli. A vallás, ami egykor Isten szeretetét és elfogadását hirdette, mára belefolyna az emberek legbelső magányügyeibe, szabályozná , mi számít szabályos kapcsolatnak és a nők helyett maga döntene a születésekről is. Nem folytatom tovább, a lényeg úgyis kiderül ebből a néhány párhuzamból is. Egy a biztos számomra: minden vallásnak csak addig van létjogosultsága, amíg nem állja útját a fejlődésnek, és amíg többletet ad az embereknek, nem korlátozza őket.

u.i.: A cím jelentése: Hová mész (ember)? És tényleg, merre tartasz, emberiség?