Ez az alig pár oldalas kis "szösszenet" súlyosabb kérdéseket feszeget, mint sok vaskos, száz- meg százoldalas könyvóriás. Emellett még arra is képes, hogy egy új műfaj képviselője legyen, és ráadásul még a frászt is ránk hozza. De mi is történik ezen a néhány oldalon?

Főhősünk egy fiatal, ideggyengeséggel, és hisztérikus hajlamokkal kezelt nő, aki férjével (aki természetesen az orvosa is egyben) egy furcsa, régi házban tölt 3 hónapot regenerálódás céljából. A tapasztalt, Stephen King-en edződött olvasók azonnal felkapják a fejüket, hiszen remek kis borzongást sejtet a felvezetés. Ebben nem is kell csalódnunk, ám én mégis mást szeretnék kihangsúlyozni a novella számos erényéből.

A történet kezdetétől fogva ugyanis élek a gyanúperrel, hogy főhősnőnknek semmi baja sincs a világon, a végső őrületet teljesen a környezete és az őt körülvevő emberek váltják ki belőle. Ebben a korszakban ugyanis divat volt a nőket úgy kezelni, mintha gyerekek lennének, hangulatváltozásaikat, depressziójukat ideggyengeséggel, hisztériával magyarázták, és a "gyógyulás" érdekében eltiltották őket minden intellektuális tevékenységtől, teljes lelki-szellemi leépülésre kényszerítve őket. Ebben a történetben is ez a folyamat játszódik le, amit nevezhetünk Pygmalion-effektusnak is: szerencsétlen nőnek addig mondogatták, hogy beteg, míg végül tényleg azzá vált. 

Az írónő bátorságára vall, hogy megjelentette ezt a novellát, ugyanis számos ponton egyezést mutat a saját betegségének jellemzőivel is - ezzel kívánt sorstársain segíteni, egyszersmind eloszlatni a téves feltételezéseket a nők lelki szükségleteiről és értelmi képességeikről.