Mi, emberek mindig is abban a hitben éltünk, hogy a Föld nevű bolygó csak a miénk, egyedül a mi otthonunk. Úgy tekintünk rá, mint saját, kizárólagos tulajdonunkra, ami csak arra várt, hogy az evolúció csúcsát elérő élőlény, az ember, birtokba vegye. Mintha minden, évmilliárdok óta zajló folyamat hozzánk vezetett volna, és az összes többi élőlény csak a mi kialakulásunkat vagy túlélésünket szolgálná. Most pedig, hogy szerintünk elértük fejlettségünk végpontját, önhittségünkben azt gondoljuk, hogy a természetnek nem részei, hanem irányítói vagyunk. Okosabbak lettünk, mint a rendszer, ami létrehozott bennünket, és képesek vagyunk felülírni azt. Na de mi van akkor, ha ez a kedves, vendégszerető bolygó egyszer (vagy akár többször) látott már ilyen pökhendi civilizációkat, ha nem mi vagyunk neki az elsők? Ha a bolygó létformáinak története nem lineáris, hanem ciklikus, azaz ismétlődő?

Lovecraft legendás kisregénye ezen az ötleten alapszik, amivel én először Jeanette Winterson The Stone Gods című művében találkoztam. Nem tudom pontosan, honnan ered Lovecraft elmélete, de az biztos, hogy sikerült egészen részletes mitológiát építenie köré. Évmilliókkal az ember felbukkanása előtt értelmes, fejlett lények érkeztek bolygónkra a "csillagok közül", akik hatalmas városokat, egész civilizációt hoztak létre. Ezek a "Nagy Öregek" uralmuk alá hajtották a Föld akkoriban létező egyéb élőlényeit, ők maguk pedig rendkívüli képességeik révén alkalmazkodtak mindenféle körülményhez, még a víz alatt is képesek voltak városokat építeni. Uralmuk azonban nem volt zavartalan, az univerzum más részeiből érkező idegenek majdnem kipusztították őket. Végső mentsvárként az Antarktiszra húzódtak vissza, ám az egyre hidegebb éghajlatot még ők sem bírták, és végül hanyatlásnak indultak.

Mindezt egy katasztrofálisan végződő antarktiszi expedíció túlélőitől tudjuk meg, a két férfi szemén át tárul elénk az irdatlan nagyságú, földöntúli, évmilliók óta lakatlan város. A hatalmas hegyláncok mélyén rejlő, felfedezésre váró lények egyszerre rettentik el és csábítják a kíváncsi tudósokat. A tudományos szemlélet jellemzi az egész művet, mintha Lovecraft így szerette volna hihetővé tenni ezt az őrületes történetet. Mintha egyszerre mutatna így túl sokat és túl keveset: néhol dokumentarista részletességgel írja le az idegen lények testrészeit, pontos méreteit, máshol viszont csak sejtjük, mi történhetett, vagy mit látnak épp hőseink. Sokszor előfordul az is, hogy a narrátor hosszan szabadkozik, hogy miért nem szeretne erről vagy arról beszélni, aztán mégiscsak felidézi az eseményeket - tudjuk be ezt a poszttraumás stressznek.

Lovecraft munkásságának csak egy apró szeletét jelenti ez a kisregény, ami egy egész kultusz kialakulásának egy lépcsőfoka. A Cthulhu-legenda az egész horror műfaj alapkövének számít, a benne rejlő sötétség és rettenet írók és rendezők egész sorát ihlette már meg. Ha teljesen nem is szeretnénk alámerülni Lovecraft rémisztő fantáziavilágában, annyit mindenesetre magunkkal vihetünk útravalóul, hogy nem feltétlen az emberiség a világmindenség középpontja és még az is lehet, hogy nem mi vagyunk az univerzum legértelmesebb lényei.