Kundera regényét leginkább a kettősségek könyveként tudnám jellemezni: egyszerre összetett és könnyen értelmezhető, egyszerre szól az egyénről és a társadalomról, filozófiáról és erotikáról. Anélkül, hogy túl sokat próbálnék belemagyarázni, találtam egy egészen vállalható elméletet ezekre a hatalmas kontrasztokra (na persze csak saját magam számára). 

Ha a regény születésének körülményeit, illetve a történet helyszínét és idejét vesszük alapul, jól látható, hogy egy olyan helyzetben találjuk magunkat, amikor a gondolatok szabad kifejezése igencsak korlátok közé volt szorítva. A kommunista diktatúra alatt csak a regnáló hatalmat elismerő, támogató és dicsérő hangok kaptak nyilvánosságot, minden más véleményt igyekeztek kiirtani. Csakhogy a gondolkodó, kételkedő és önálló véleménnyel rendelkező emberekbe nem olyan egyszerű belefojtani a szót, így alakult ki egyfajta "kettős beszéd" - az ártatlan, látszólag semleges mondatok mögött bújt meg a valós tartalom. 

Kundera talán ezt a jelenséget gondolta tovább, mikor úgy döntött, hogy regényét két, teljesen eltérő síkon írja meg. Tomas, Tereza, Sabina és Franz egymásba fonódó, majd újra eltávolodó sorsa voltaképpen illusztrációja a könyv filozófiai hátterének. A gyorsan pörgő, epizódszerű, időben oda-vissza ugráló "életszeletek" alátámasztják Kundera elvontabb, bonyolultabb gondolatmeneteit, "lehozzák" őket a konkrét dolgok szintjére. 

És hogy miért is elviselhetetlen a lét könnyűsége? Képzeljük el életünket egy olyan világban, ahol a kimondott szónak nincs súlya, ahol a tetteknek nincs következménye, és minden alapigazság, amiben eddig hittünk, relatívvá, megcáfolhatóvá válik. Ahol kapaszkodók, mankók és bármiféle támasz nélkül vagyunk kénytelenek boldogulni, anélkül, hogy kötődnénk bárkihez is. Ezt a "súlytalanságot" csak azok érezhetik át, akik életük minden célját és értelmét elvesztették - nem hinném, hogy ez irigylésre méltó állapot lenne.